A verbális aláírás

Itt: Szösszenet

verbalis_lMár régóta létezik a digitális aláírás, ami teljesen egyenértékű a hagyományos, kézzel írttal, de hogy verbális módon is képesek vagyunk szignózni, azt csak kevesen tudják. A homály rögtön oszladozni kezd, ha másként közelítünk a témához: mindenkinek van szava járása, ami olyan, mint valami szavakból képzett pecsét, anélkül, hogy tudnánk róla, vízjelet rakunk vele a beszédünkbe. Nekünk mindez föl sem tűnik, de akik hallgatnak, vagy olvasnak bennünket, alaposan bespájzolnak a szófordulatainkból.

Hasonló ez a stílushoz, azzal a különbséggel, hogy a szavunk járása bizonyos idő elteltével megváltozik, a stílusunk viszont alig, vagy csak nagyon nehezen. Érdekes megfigyelni, hogy ezzel a szavajárásos dologgal még a nagy, megbecsült írók is mennyit kínlódnak. A regénydialógusokban például valóban csak a legnagyobb mesterek figyelnek arra, hogy a szereplőknek szavuk járása legyen.

De nem erről akarok most beszélni, hanem arról, hogy a szavunk járása olykor bizony kellemetlen helyzetekbe is sodorhat bennünket. Ennem illusztrálására elmesélek most egy rövid, ám tanulságos történetet:

Egy ismerősöm – tanárember – mesélte, hogy nemrég az egyik szülő rágalmazó levelekkel támadta meg a kollégáját. Az ügy pitiáner jellege miatt a részletekbe most nem bonyolódnék bele. Elég az hozzá, hogy e-mail váltás keletkezett a kolléga és a szülő között, amely a szülő részéről fokozatosan eszkalálódott. A dolog vége az lett, hogy a szülő egy dörgedelmes és cikornyás, jogszabályi hivatkozásokkal sűrűn teletűzdelt levélben frontális támadást indított az egész tanintézet ellen. Ekkor kapcsolódott be az ügybe az ismerősöm, akinek több mint harminc éves pedagógusi tapasztalata van, tehát rutinból tudja kezelni az ilyen eseteket.

Elolvasta a teljes levelezést, ám az utolsó, legterjedelmesebb szülői levélben valami zavarta. Rögtön látszott, hogy nem ugyanaz az ember írta, aki az előbbieket, de ez gyakran előfordul, mivel a szülők csak ritkán tudják a panaszaikat a jog cikornyás nyelvezetével megfogalmazni. Igen, a nyelvezettel volt valami bibi, de hogy mi, azt az ismerősöm egyelőre nem tudta. Viszont annyira foglalkoztatta a dolog, hogy még hazafelé a metrón is ezen törte a fejét.

Aztán, valahol a Duna alatt megvilágosodása támadt: a szövegben szerepelt egy hasonlat, amelyet a leírt modoros formájában egy másik tanárismerőse gyakran használt. Innentől már a nyelvezet és a stílus is a helyére került, mert nyilvánvalóvá vált, hogy a fenyegető levelet csak ez az ismerős tanár írhatta. Az is ezt a feltételezést erősítette, hogy a Facebookról pillanatok alatt kiderült: ez a jellegzetes szavajárású tanár az átlagosnál sokkal jobb barátságban van az iskolát megtámadó szülővel.

A tanulság mindebből az, hogy a szavunk járása olyan, mint a bűntény helyszínén hagyott genetikai minta: úgy lebuktat bennünket, mint a sicc. Nem árt mindezt észben tartani, ha másvalaki bőrébe bújva fenyegető levelek gyártásával próbálkozunk.

Lapunk megbízott főszerkesztője, redaktor, tápszergyáros, több iskolaújság és irodalmi periodika (egyebek mellett a Tébolyda című, a kortárs magyar irodalom színe-javát felvonultató antológia) szerkesztője, szerzője, a Rejtő Jenő által kabarétréfa-szereplői rangra emelt Bebői Ede tápszergyáros dédunokaöccse.