A rózsa illata

A legtöbb emberben – tudtommal – időnként felmerül a kérdés: vajon meddig fog élni? Percre pontosan ez még halálos betegeknél sem jósolható meg előre, s ezt valószínűleg senki sem szeretné ilyen kiélezetten megtudni. Néhányan esetleg várnák ezt a percet, a többség azonban előre rettegne tőle. Nagy vonalakban persze — még tíz évig, nyolcvan éves koromig, tehát így valahogy – mindenki kíváncsi rá. Sokan ezért fordulnak jósnőhöz, olvasnak horoszkópot vagy érdeklődnek a háziorvosnál.

A chicagói egyetem munkatársai nemrég közzétettek egy tanulmányt, amely szerint a szaglóérzék elvesztése előrejelzése lehet az öt éven belül bekövetkező halálnak. Megemlítik, aki nem érzi a rózsa illatát, az öt esztendő leforgása alatt égnek veti a bakancsait.

Sajnos arra nincs semmi bizonyíték, hogy a rózsakedvelő Gül Baba mennyi idővel halála előtt tapasztalta meg, nem érzi már szeretett virágainak illatát. Történelemkönyvek, de még személyes visszaemlékezések sem tesznek erről említést, ám szerintem akkoriban kezdhetett el burgonyát ültetni (lásd: Gül Baba krumpli, rózsa krumpli, sőt az Ella krumpli is a török dervishez köthető, hiszen halála után az összes burgonyát ellapátolták türbéje mellől.). Így életének utolsó öt esztendejét sem pazarolta el feleslegesen. Rózsái ugyan elhervadtak, de rózsadombi türbéje mellett legalább valami mást is hagyott az utókorra.

Őszintén szólva – s akinek ez nem teszik, vessen rám követ – engem még a nyári kánikulában is hidegen hagy az utókor. Úgy értem, annyiban, hogy én mit hagyok majd az eljövendő nemzedékekre. Ahogy őket ez nem fogja érdekelni, úgy én sem emésztem magamat emiatt.

A szóban forgó chicagói tanulmány mégis felkeltette érdeklődésemet. Már csak azért is, mert a hajdani kommunistákhoz hasonlóan nekem is vannak három, illetve ötéves terveim. Nem vagyok sztahanovista, túlteljesíteni egyiket sem áll szándékomban, ettől függetlenül nem mindegy, melyiknek megvalósításához fogjak hozzá.

Kíváncsiságból tehát betértem egy virágüzletbe rózsát szagolgatni (ibolyát majd évek múltán a föld alól). Nagyon elkeserített, hogy az általam kiválasztott rózsának semmiféle illatát nem éreztem. Pedig szép volt, tűzvörös színű, ami megnyugtató lehetett volna, ha a fentebb említett tanulmány látásom várható romlására, s nem közelgő halálomra céloz.

Éppen a boltost akartam kérdőre vonni, amikor a rohadt parlagfű miatt eltüsszentettem magam. A virágárus hölgy rögtön rám is szólt, ne próbálkozzak a rózsa illatával, mert ámbár van neki, azt én úgysem fogom beszippantani náthától eldugult orrommal.

Nem tagadom, nagy kő esett le a szívemről. Megjegyzése megvigasztalt, határtalan optimizmussal töltött el. Mindazonáltal – hazatérve – még egyszer átrágtam magam a tanulmányt taglaló cikken, s akkor jöttem rá, nem csupán a rózsa illatáról van benne szó. Nem kell félni, amíg egyéb illatokat, szagokat, bűzöket érzékel az ember.

Az utcánkban csatornát javítanak vagy újítanak fel, s ez a munkafolyamat már vagy két hónapja tart és időnként meglehetősen kellemetlen szagok törnek elő a mélyből. Ezek olykor még a náthánál is jobban csavarják az orromat. Olyannyira, hogy ezekre a bűzökre még tíz év múlva is emlékezni fogok, noha feltételezem, addigra befejezik a csatorna felújítását.

S közben remélem, hogy kilábalok a náthából, mert a rózsa illata kellemesebb a csatornaszagnál.

2017-ben bekövetkezett haláláig az Irodalmi Élet oszlopos szerzője volt. Társhonlapunk, a Regénytár közösségi díjat nevezett el róla.

Előző írás

Stronghold Crusader 2

Következő írás

Lucy

Egyéb Szösszenet

Megeszem a cikkem

Új értelmet nyert a „megeszem a kalapom” kifejezés, miután egy finn újságíró,