Mikhael Niemi: Özönvíz

Olvasták: 100

Van olyan élethelyzet, amikor az ember hirtelen megmagyarázhatatlan késztetést érez az olvasásra. Nem nagystílű újságolvasásra gondolok – akár online, akár nyomtatott termékről van szó –, hanem könyvre. Az ilyesmire mondják azt, hogy ritka és kivételes pillanat, amit még az is bonyolít, hogy az efféle ügybe keveredett ember ott van ezzel a vágyával, és nemigen tudja, milyen könyvet érdemes a kezébe vennie.

Az ösztönei az súgják, kortárs magyar irodalommal ne kísérletezzen, hacsak nem dédelget magában erőteljes mazochista érzelmeket. Az is fontos kérdés, mit produkáljon felénk az a bizonyos olvasmány? A kívánalom teljesen egyértelmű: ne legyen dögunalmas, ne oktasson, ne bölcselkedjen, ne bonyolítson, hanem szórakoztasson és legalább arra a kis időre kösse le a figyelmet, amíg ez a roham el nem múlik.

Ebből a megközelítésből már teljesen világos, hogy csak a thriller, esetleg a krimi jöhet számításba, de mivel a tévében látható filmek okozta csömört még ebben az emelkedett pillanatban sem könnyű semlegesíteni, az olvasni szándékozók óhatatlanul is azokhoz a könyvekhez nyúlnak, amelyeknek semmi közük sincs Amerikához. Volt idő, amikor még felüdülést jelentett, ha egy bűnügyi regény nem Los Angelesben, hanem Oslóban vagy Östersundban riogatott a maga véres fejleményeivel. De mert erre az érzésre a kiadók is rácuppantak, ma már akkora a túlkínálat skandináv krimikből, amekkora a cipőiparban a kínai nejlonpapucsokból.

Nyilván mindenkinek vannak ehhez köthető rossz vagy éppenséggel közömbös tapasztalatai, de az nagyon is biztosnak tűnik, hogy az északról ránk zúduló könnyedirodalom-áradat megtette a maga hatását. Legalábbis abban az értelemben, hogy mostanában már sokkal óvatosabbak vagyunk a skandináv sikerírók sikerkönyveivel, mint korábban voltunk.

De hiába az óvatosság, az ember néha mégis rossz helyre nyúl. Nekem például a svéd Mikhael Niemi Özönvíz című opusza került a kezembe. A fülszöveg szerint a szerző a modern svéd irodalom egyik legnagyobb tehetsége, ez a könyve pedig figyelemre méltó sikert aratott. Ezt természetesen nem vonom kétségbe, mert az Özönvíz akár egy valóban érdekfeszítő mestermű is lehetne. A kiinduló helyzet mindenesetre ígéretes: valahol fent északon – a szerző illetősége miatt talán Svédországban – rövid idő alatt annyi eső esik, hogy a felgyülemlett víztömeg átszakítja egy tározó gátját. A völgyben végigzúduló áradat mindent és mindenkit elsöpör, de azért van, aki szerencsével vagy ügyességgel túléli a katasztrófát. A könyv ezekről az egymás létezéséről semmit sem tudó, csupán a rendkívüli helyzet miatt kapcsolatba kerülő emberekről, pontosabban azokról a személyes tragédiákról szól, amelyek az özönvíz nélkül is a megsemmisülés vagy az ellehetetlenülés felé terelgették volna őket.

A felütés tehát ígéretes, de a regényben mindez gyorsan semmivé foszlik. A félreértés meg a dőreség vádjának elkerülése miatt azért ki kell jelentenem: nem az a bajom ezzel a könyvvel, hogy igénytelenül van megírva – a thrillereknél ez nem olyan nagy bűn –, itt a dráma oldódik fel és változik át hamis, álságos maszlaggá abban a lüktetésben, amit a természeti csapás kiteljesedése okoz. A lineáris szerkezet, és a mozaikos történetépítés hollywoodi módon sablonos, de ezt senki nem kérné számon a szerzőtől, ha a figurák és a köréjük teremtett magánéleti nyűgök legalább annyira életszerűen lennének, hogy olvasás közben ne váltanának ki fizikai fájdalmat. De még ez sem olyan nagy bűn, ha a magánéletet és a múltat egy szempillantás alatt lenullázó természeti katasztrófa ábrázolása a fikció keretein belül is hiteles maradna, mert ugyebár ez az írás lényege: el kell hitetnünk az olvasóval, hogy valóban megtörténik az addigi életükből kiszakadó szereplők jellemének átalakulása, ami irodalmi műfajtól függetlenül mindig komoly írói feladat.

Ez a folyamat az Özönvízben nyomelemekben sem tapasztalható, mert a könyv fokozódó hamissága minden elemében túlnő önmagán. Számomra az volt a csúcs, amikor az egyik hölgyszereplő az iszap alól kiráncigált, leszakadt lábú eszméletlen ismerősének bizonyos testrészét erektált állapotba hozta, majd pedig lazán megerőszakolta. Nagyjából itt kellett volna nagy ívben szemétbe hajítanom ezt a könyvet, de ekkor már túljutottam a felén, és arra gondoltam, talán a végén mégis összeáll a kép, ha másra nem egy Avignoni kisasszonyokra. Arra azért nem mertem volna nagy tételben fogadni, hogy a leszakadt lábú ürge megerőszakolásának házasság lesz a vége, de elvártam volna, hogy erre a sok lódításra, kábításra, szemfényvesztésre kapjak valamilyen magyarázatot.

Nem vágytam valami sokra: azzal is beértem volna, ha kiderül, hogy ezt az egész cirkuszt nem az eső, hanem az ufók okozták, de Mikhael Niemi nem trükközött, mert az irományát egyszerűen csak abbahagyta. Mintha isteni megvilágosodással rájött volna, hogy ebből az egészből nem jöhet ki jól. A baj csak az, hogy ez a felismerés úgy 270 oldal után érte utol, de akkor villámcsapásszerűen. Már emiatt is óva intek tőle mindenkit, de aki a sok riasztó jelzés ellenére úgy dönt, végigolvassa, engem utólag ne hibáztasson, bár az is igaz, hogy én még sosem éltem át özönvizet. Lehet, hogy pontosan ilyen, amilyennek Niemi leírja, és ez nem is szórakoztató irodalom, hanem természettudományos tényregény. Na jó, ez vicc volt.

Mikhael Niemi: Özönvíz, Széphalom Könyvműhely Budapest, Fordította: Jávorszky Béla

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Előző írás

A női regény

Következő írás

Stronghold Crusader 2

Egyéb Könyvekről

A boszorkány fia

Rosemarie Schuder neve ma már nem túlságosan ismert a magyar olvasóközönség előtt,