Noé (Noah)

Olvasták: 343

noah_i

Az utóbbi napok egyik mozis szenzációja Budapesten az, hogy hamarosan olyan filmszínház nyílik a Gozsdu-udvarban, ahol ágyban, párnák között lehet majd élvezni a filmeket. Ha ennek alapján valaki kajánul elvigyorodik, és azt mondja: jó nagyot változott a világ Petőfi óta, nem jár messze az igazságtól. A lánglelkű költőnek az volt a kívánsága, hogy ne kelljen ágyban, párnák közt meghalnia, és most tessék, itt a szellemi élvezet dunyhák közé rejtett non plus ultrája.

Ám a kép csalóka, mert hiába a vánkosokkal fölpuhított keleti kényelem, abban a bizonyos mozinéző ágyban néha mégis a halál kínja fenyeget bennünket. Gondoljunk csak az amerikai családi vígjátékokra vagy az utóbbi időben lábgomba módon elszaporodott, CGI-vel gyártott katasztrófafilmekre. Ezek nézésébe minden kecmec nélkül bele lehet pusztulni, mégpedig az ülő- vagy fekhely minőségétől teljesen függetlenül.

Idén a Noé (Noah) volt az egyik legjobban várt mozgóképszakmászati alkotás, ami javarészt azoknak a marketingtrükköknek köszönhető, amelyekkel szinte az elviselhetetlenségig lehet fokozni a filmekkel kapcsolatos előzetes várakozást. A Noé körül is rengeteg pletyka, botrány és fenyegetőzés keringett, mert hát a vallás egyik szent Gráljához nyúlt hozzá, ami ebben a mai, eszement ideológiákkal jócskán teleaggatott világban mindig okot ad valakinek a vérbugyborékoltató hörgésre. De, ahogy sejteni lehetett, a Noé végül épségben megúszta a támadásokat, és mint egy jól beolajozott masina, megkezdte azt a tőle elvárt tevékenységet, ami ugyebár nem más, mint az aktív és nagy intenzitású pénzgyártás.

Ebben a műveletben komoly löketet adott a szereposztás is, hiszen a kissé pocakosodó, de még mindig sármos Russel Crowe mellé Anthony Hopkinst és Emma Watsont is sikerült megnyerni. A fekete hattyúért Oscar-jelölésig nyomuló Darren Aronofskynek tehát bőven volt miből válogatni, amikor hozzákezdett rendezői elképzelései megvalósításához.

Eszmefuttatásom ezen pontján nem bírom megállni, hogy ki ne mondjam magamból azt, ami idestova a film megtekintése óta nyomaszt: egy minden porcikájában kommersz, gyorsfogyasztásra szánt tucatáruról van szó. Az a régi érzés, ami az 1956-os Tízparancsolat után lepett meg bennünket, és késztetett arra, hogy még napokig beszélgessünk Charlton Heston (Mózes) és Yul Brynner (Ramses fáraó) különös meccseléséről, itt nyomelemekben sem jön elő. Egy javarészt CGI-vel gyártott, morális nyavalygással jócskán és teljesen fölöslegesen átszőtt képregény ízű tömegmozit kapunk, amelyben az a kb. egyperces rész a legjobb, amikor a világ teremtését illusztrálandó rövid animációs betét végigvezet bennünket az ősrobbanástól a történet időpontjáig.

Színészi teljesítményekről szót sem érdemes ejteni, mert a silány forgatókönyv jóformán semmilyen lehetőséget nem ad az ilyen irányú kibontakozásra. A látványvilág színtónusában és formai megoldásaiban pedig olyan erős a Gyűrűk ura utánérzés, hogy szinte belésajdul a lélek. A mesterségesen megkomponált, erőltetett és túlzó konfliktus Noé és Káin között gyerekmesének is simán elmenne, ha nem volna annyira véres. A teremtő csodáiból is olyan sokat és olyan bőségesen kapunk, hogy felnőtt fejjel ezt már nem lehet elviselni. És még hosszan sorolhatnám.

Nem kétséges, hogy ez a produkció a CGI-mesterek vállán nyugszik, de ők is csak a kötelezőt hozták, amiből egy olyan modoros, már-már érdektelen képi világ kerekedett, amelyhez képest az 1956-os Tízparancsolatban kettényíló Vörös-tenger maga a megtestesült káprázat.

Mindenkit óva intek attól, hogy megnézze ezt a szörnyűséget, ami újabb bizonyítéka annak, hogy a számítógéppel gyártott mozik valahol kiértek teljesítőképességük határára, és aki  a közelmúlt valóban sikeres és ebben a műfajban nívós alkotásai után még mindig ezt erőlteti, a saját válságáról tesz tanúbizonyságot. A nagy médiahírveréssel beharangozott, de a bóvli kategóriánál többet nem hozó, gyakorlatilag animációs filmeknek is nevezhető CGI-mozikba beleunt néző néha már joggal érezheti úgy, hogy a Teremtő végre ráküldhetne a kaliforniai álomgyárra is egy lokális vízözönt. Nem túl nagyot, és nem is akkorát, hogy bárkitől elvegye az életét, csak ahhoz elegendőt, hogy kisöpörje a filmes guruk fejéből az ilyen Noéhoz-hasonló ötleteket. Ezt a mostanit pedig vigye el az ördög.

Noé (Noah) színes, magyarul beszélő, amerikai filmdráma, 134 perc, 2014 ; Rendező: Darren Aronofsky; forgatókönyvíró: Darren Aronofsky, Ari Handel; Szereplők: Russell Crowe (Noé), Emma Watson (Ila), Logan Lerman (Hám), Jennifer Connelly (Námeh), Kevin Durand (Og), Sir Anthony Hopkins (Metúselah), Douglas Booth (Sém). Értékelés: 1

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Egyéb Filmekről

A Tenkes kapitánya

A Föld népességének túlnyomó többsége egy huncut pillanatot sem látott a Tenkes kapitányából, a fennmaradó népesség

A melltartó

Felvevőgép nélkül is könnyebb filmet készíteni, mint ötlet nélkül, mert az előbbinek ugye, ott a mobiltelefon,

1917

Nemrég zárult le a Nagy Háború centenáriuma, amelynek során – számos megemlékezés, ünnepség és tudományos konferencia

Csernobil

Azt, hogy ma viszonylag gondtalanul élhetünk, három önfeláldozó búvárnak, Alekszej Ananenkónak, Valerij Bezpalovnak és Borisz Baranovnak