Farkas Jancsi gólja

Olvasták: 120

farkas_i

Akit a foci imádatával vert meg az Atyaúristen, pontosan meg tudja mondani, melyik volt az a pillanat, amikor rásüttetett a homlokára ez a láthatatlan billog. Engem például majd’ fél évszázada emelt be az ilyen módon elkárhozottak fölöttébb népes és legalább annyira vegyes összetételű táborába.

A 66-os angliai vébé idejét éltük, de én tízévesen csak annyit vettem észre az egészből, hogy a férfiakat valami furcsa megbolondulás szerű állapot keríti hatalmába. Faluhelyen a tévé akkor még ritkaságszámba ment, de a szomszédunkban lakó Zajác Jani bácsinak már volt egy saját készüléke, ami mai viszonylatban annyit tesz, mint amikor valakinek privát űrrakéta áll az udvarában. Mivel akkoriban még nem volt divat az elidegenedés, Jani bácsi kitette a tévéjét az ablakba, a közönség pedig sámlikon, hokedliken és egyéb mozgatható ülőalkalmatosságokon kuporogva a kocsiútról leste a közvetítéseket.

Mintha csak tegnap történt volna, úgy emlékszem rá: a magyar válogatott játszott a brazilokkal és az általános izgalmi állapot engem is megfertőzött. Csak annyit tudtam a fociról, hogy túlnyomórészt lábbal kell benne taszigálni a labdát, meg hogy van két darab kapunak nevezett ketrec, ahová a játékosok néha begyömöszölik a lasztit és ilyenkor mindenki torka szakadtából azt üvölti, hogy gól, góól, góóól!

Nem mondhatom, hogy olyan nagyon tetszett ez az egész, de aztán jött Farkas Jancsi csodálatos kapásgólja, amelyhez fogható nem volt és nem lesz az egyetemleges világtörténelemben. A labda, ez a fakó fehér pötty, fura kiflit írva le, beívelődött a jobb szélről, ő pedig futtából, laza egyszerűséggel bebombázta a döbbenettől moccanni is képtelen brazil kapus mellett. Ez volt az a pillanat, amikor a kaporszakállú Atyaúristen lenyúlt az égből és egy kiadós barackot nyomott a fejemre. Az emberek fölpattantak, kirúgták maguk alól a lócáikat, és vad indiántáncot járva, olyan hangosan kezdtek üvöltözni, hogy a közelben bóbiskoló, álmatag falusi kutyák azt hitték, eljött a végítélet.

Én pedig, a klott gatyás kisgyerek egyből megértettem, hogy a sors kegyeltje vagyok, mert valami olyasmit láttam, amelyhez képest az akkor már pedzegetett holdutazás csak egy olcsó vásári mutatvány. Farkas Jancsi gólja, mint valami különleges elixír, szétpukkant fölöttem és bepermetezett a foci szeretetével.

Ezt keresgélem ma is magamon, ha magyar csapatok meccsét nézem, mert minden küszködés és kínlódás mögött ott van ez a csoda, aminek azon a bágyadt júliusi délutánon a részese lehettem. Azóta már tudom, hogy csupa ilyen pillanatból áll össze a futball, és nekünk, az a dolgunk, hogy megkeressük és megőrizzük őket. Mindenki a magáét.

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Előző írás

Elátkozottak

Következő írás

Himnuszháború – futball Berlinben 2.

Egyéb Szösszenet

Megeszem a cikkem

Új értelmet nyert a „megeszem a kalapom” kifejezés, miután egy finn újságíró,