Vörös

Itt: Előadásokról

Kisebbfajta szenzáció a Katona József Színház és a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának közös előadása, a Vörös. A darabot Brestyánszki Boros Rozália jegyzi, akinek a port.hu adatbázisa szerint ez csupán a második egyfelvonásosa, de mint dramaturg és mint színész rutinos színházi szakembernek számít.

A Vörös iránti megkülönböztetett figyelem javarészt politikai természetű. Az előadás ugyanis az 1944-es jugoszláviai magyarirtást helyezi reflektorfénybe, ami azért is különleges pillanat a honi színjátszás történetében, mert ez a témát egészen a közelmúltig tabuként kezelték, és nemcsak a szerbek, hanem mi, magyarok is, határokon innen és túl. Annak ellenére, hogy Cseres Tibor az 1964-es Hideg napok után 1991-ben – amikor már lehetett ilyesmiről is beszélni –, a Vérbosszú Bácskában című tényfeltáró munkájában tudományos alapossággal tárta fel a Délvidéken bekövetkezett népirtást, a könyv a közismert honi érdektelenség miatt jószerével visszhangtalan maradt (ellentétben a Hideg napokkal, amelyet vagy fél tucat nyelvre lefordítottak). Ebben talán az is közrejátszott, hogy Szerbiában mind a mai napig nemzetellenes cselekedet a ’44-es tömeggyilkosságokról beszélni.

A Vörös emiatt az újszerűség izgalmával robbant be a saját izoláltságából kitörni képtelen pesti kulturális életbe. Az előadásról átlagon fölüli számú elemzés és kritika látott napvilágot, és ezek szinte kivétel nélkül ódákat zengnek róla. A dicsérő szavak nem is nagyon túlzók, mert Máté Gábor minimalista, de mégis eredeti szcenikai megoldása – a játéktér fekete zúzalékkal megtöltése – erős szimbóluma a Szenteleky Kornél által leírt nyúlós, ragadós bácskai sárnak, amely megköt és lehúz, akár egy lusta, megbonthatatlan ragasztóanyag. Ebben a közegben caplatnak a szereplők, ezt használják rejtekhelyként és jelképesen ez nyeli el őket, miután földi létük bevégeztetett.

A választott téma monumentalitásához mérten a darab nem egy hagyományos értelemben vett dráma, amely az epika szabályai szerint építkezik, hanem sokkal inkább nevezhető egyfajta szituációs játéknak, amelyben nem léteznek kötött szerepek. Emiatt a szerbül beszélő partizánokból éppen úgy válhat magyar áldozat, ahogy a kivégzésre várókból is az új hatalom szolgája, akár tolmácsolásról, akár agitációról van szó.

A színészi játék emiatt a szabadság miatt a kifogástalan felé húz, ami egyáltalán nem meglepő, mert a szabadkai Népszínház jelenlegi társulata méltó a nagy elődökhöz, akik között olyan kiválóságokat találhatunk, mint Pataki László, Karna Margit, Medve Sándor vagy Árok Ferenc. Az új nemzedék már nem az a népszínház, amely annak idején energiái jelentős részét a színpadi kultúra népszerűsítésére fordította, és ezt a célkitűzést a nagy klasszikusok műsoron tartásával próbálta nyomatékosítani. A jelenlegi gárda az elődöktől sokkal merészebben kísérletezik, és a feszítő provokatív témáktól sem zárkózik el. Ilyen lehet például a szerbiai magyarságot súlyosan tizedelő elvándorlás kérdése, vagy a második világháború utáni népirtás kibeszélése, rendbetétele.

És itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amelynél a Vörös megbicsaklik. A szándék dicséretessége és az ötletekkel teli rendezés ellenére a darab ugyanis valami furcsa, ambivalens érzést gerjeszt. Talán azért, mert Brestyánszki Boros Rozália ebben a munkájában nem építkezik és nem szerkeszt a szó hagyományos értelmében, hanem tetten érhető módon anekdotázik, és ezek a rövid fölvillanások, emlékszilánkok mind arról szólnak, hogy a szerbek miként kínozták és tették el láb alól a magyarokat.

Nincsenek sorsok, nincs fejlődéstörténet, csak egy összekuszált, véget nem érő, borzalmas jelenidő, ami egyébként közel sem annyira brutális és naturális, mint egy narratívában előadott és a képzelőerőnket is megmozgató történet. Ha jól emlékszem a Hideg napok filmváltozatában volt egy jelenet, amelyben a túlkapásokért felelősségre vont magyar tisztek a sorsukra várva vitatkoznak a fogdában. Talán ez a film csúcsjelenete, mert olyan morális dilemmákat feszeget, amelyekre nincs konzekvens módon elfogadható magyarázat. A Vörösből ez hiányzik. Végignézzük a délvidéki magyarság megritkításának zenés krónikáját, aztán közömbösen távozunk.

Máté Gábor ihletett rendezése részben ugyan feledteti a hiányosságokat, de ez olyasmi, mint a hollywoodi szuperprodukcióknál a vizuális effektusok: amíg nézzük őket, addig lenyűgöznek bennünket, de egy két-nap múlva már nem is emlékszünk rájuk. A végeredmény tehát egy tisztes középszer, ami nagy kár, mert alig hihető, hogy erről a témáról a közeljövőben valaki más is megpróbál majd tényfeltáró drámát írni. Bárcsak ne lenne igazam.

Vörös (színmű) A Katona József Színház és a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának közös előadása
Író: Brestyánszki Boros Rozália; rendező: Máté Gábor; színészek: Ambrus Richárd, Baráth Attila, Csernik Árpád,  Dankó István, Fekete Ernő, G. Erdélyi Hermina, Hegymegi Máté, Kalmár Zsuzsa, Körmöci Petronella, Kovács Lehel,  Mészáros Béla, Pálfi Ervin, Szilágyi Nándor, Szirtes Ági, Szőke Attila; Díszlet: Cziegler Balázs; Jelmez: Kovács Andrea; Zene: ifj. Kucsera Géza; Mozgás: Hegymegi Máté; Dramaturg: Brestyánszki Boros Rozália. Értékelés: 3

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.