Írási kvóta

2014.02.25.
Olvasták: 684

Egy angol író azon hőbörög, hogy Rowling-t nem lenne szabad írni hagyni, mert elszívja a levegőt a nála jobbak elől. Mi tagadás ez így van, de hadd legyen. Aki irigyli a Potter könyvek szerzőjétől a körülötte kialakult fölhajtást, lelke rajta. Ugyanez a helyzet a pénzével is. Kell a fenének! Nem mondom, ha a szerencse megsuhintana egy lottó ötössel, azt nem tolnám el magamtól, de ezek a könyvekből szerzett milliók annyira idegenek tőlem, mint az a bizonyos csúszópénz, amit a magamfajta csak hírből ismer.

De ez a „ne hagyják írni” dolog nem egy elvetendő ötlet. Nekem is támadtak már ilyen gondolataim, amikor valamelyik agyonsztárolt művet – a nagy médianyomás hatására – olvasni kezdtem. Kapásból föl tudnék sorolni vagy kétszáz szerzőt, aki ráférhetne erre a listára, de nem vagyok annyira száraz idióta, hogy kitegyem magam az örök életre szóló megvetésüknek és bosszújuknak. Mégsem lehet a téma fölött csak úgy, elegánsan átsiklani. Nagyon is kéne ide valamilyen szabályzás, mert per pillanat csak az nem ír, aki nem akar, és úgy tűnik, az nem akar, aki tudna. Irodalomról beszélek, elsősorban, de ezt a kört ki lehet terjeszteni az újságírásra is. Mivel Rowling van terítéken, maradjunk meg az irodalomnál, bár hogy a világ kétségtelenül legtöbbet kaszált írónője milyen mértékben műveli ezt a műfajt, nem tudhatom, mert egyetlen huncut sorát sem sikerült elolvasnom. A Harry Potter rajongók nyugodtan adjanak ki fatwát a fejemre, nem tudnak megingatni abban a meggyőződésemben, hogy ez valami olyasmi, mint a kaják világában a gyorséttermek hálózata: átfogja és bekebelezi az embert, miközben a boldogtalan azt hiszi, ő az, aki eszik.

Szóval az írási kvóta: valami olyasféle jogosultságnak kéne lennie, mint a sportban az olimpiai szereplés. Aki nem képes egy adott színvonalra, nem indulhat, azaz nem publikálhat nyilvánosan, beleértve a netes tobzódást és a magánzsebből finanszírozott könyvkiadást is. Ez a kettő együtt és egymást váltogatva repíti az irodalmat oda, ahol per pillanat tartózkodik, vagyis a közöny, az érdektelenség kopár, szélfútta mezejére.

Az írási kvótát nem az állam bácsinak kéne porciózgatnia, hanem az öreg, veretes íróknak, de nekik is csak úgy, ahogy a borkóstolón méricskélik a minőséget. Kapnának egy adag olvasmányt, amiből meg kéne állapítaniuk, hogy a szerző teljesítette-e a kvótát vagy csak egy siralmas sorsú műkedvelő.

Még szebb lenne a történet, ha a kvóta kiadásába az olvasók is bekapcsolódhatnának. Tőlük nem várná el senki, hogy szakmai elhivatottságból rontsák a szemüket holmi féle irományokkal, ezért erre a célra el kéne keríteni egy szerény állami keretet. Az írási kvóta megszerzéséhez az ő pozitív visszajelzésükre is szüksége lenne az írónak, ezért nem volna elég, ha stílusbravúrokat végrehajtva fitogtatná a szakma előtt a műveltségét, mert az olvasót az ilyesmi mérhetetlenül untatja. Bármennyire is lenézett és aljas dolog manapság a magas irodalomban, a szerzők emiatt a kvótaügy miatt kénytelenek lennének érdekesen írni, ami odáig vezetne, hogy ez a dolog alaposan megnyirbálná a jelenlegi népes irodalmunkat.

Átrendeződésre is sor kerülhetne, mert pl. kiderülne, hogy azok, akiket sztárol a média, vagy akiknek pusztán a neve hallatán is elalélnak a pesti sznobok, tágabb értelemben fabatkát sem érnek. Másokról pedig, akik mostanság az árnyékban ücsörögve olcsó sört kortyolgatnak, kiderülhetne, hogy kiváló tehetségű írók. A baj akkor kezdődne, ha ezekre az ürgékre rájuk vetné magát a média, és éjt nappallá téve vegzálná őket, hogy minél többet írjanak. Mert arról ám szó sincs, hogy ezt az erőfeszítést akár csak a rowlingi színvonal töredékén is honorálná valaki! Minden maradna a régiben: az irodalom továbbra sem érdekelne senkit, de legalább tudnánk, ki az, akinek megvan hozzá a képessége, és ki a sültdilettáns. Már ez az infó is több a semminél.

Majoros Sándor

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Ne hagyja ki ezt sem: