Fényevők

Olvasták: 168

A rendszerváltás után azok az írók, akiknek tevékenysége ideológiai alapon a szocializmushoz kötődött, rendkívül gyorsan a feledés sorsára jutottak. Némely esetben méltatlannak tűnik ez a bánásmód, de van, amikor nagyon is indokolt. Az ötvenhatos szerepvállalása után hamar jó útra tért és a hetvenes-nyolcvanas években már a hatalom teljes támogatását élvező Déry Tibor művei például ma már – egy-két kivételtől eltekintve – olvashatatlanok. De a szovjet írók sem jártak jobban. Az még érthető, hogy a Konsztantin Szimonov  regények iránt erősen megcsappant a kereslet, de hogy a bolsevik hatalommal élete végéig ambivalens viszonyban lévő, és a nyugati világban is hírnevet szerző Gorkij miért avult el, az már fogasabb kérdés.

Ilyen előzmények után – hozzátéve, hogy a felvezetés azért eléggé sarkított – különleges figyelmet éremlő színházi esemény, amikor egy neves budapesti teátrum úgy dönt, előveszi és műsorára tűzi Maxim Gorkij egy több mint száz évvel ezelőtt írt darabját. A nap gyermekei című kétfelvonásosról van szó, ami a szerző értelmiségi témákat feldolgozó trilógiájának egyik alkotórésze. A Katona József Színház dramaturgja, Radnai Annamária természetesen korszerűsítette a mai fülnek tán kissé archaikusnak tűnő szöveget (az eredeti ismeretének hiányában ez csak sejtés), de ennek a folyamatnak az eredeti cím is áldozatul esett. A darab végül Fényevők megnevezéssel került közönség elé, mégpedig a honi színházi rendezés egyik kiválósága, Ascher Tamás keze által.

Ha elvonatkoztatunk attól az egyébként nehezen megkerülhető ténytől, hogy a darab mögött Gorkijt és a nagy októberi szocialista forradalom előtti Oroszország több vonatkozásban is tipikus társadalmi-magánéleti ismérveit keresgéljük, hamar megtaláljuk azt a kapcsolódási pontot, ami érdekessé teheti számunkra az előadást. Az alaphelyzet ma is aktuális, mert egy olyan realitásérzék nélküli, csupán a saját izolált álomvilágában létező értelmiségi rétegre vezeti rá a figyelmet, amely ebben az önmaga által képezett szellemi burokban folyamatosan azon munkálkodik, hogy jobbá tegye embertársai életét, de közben tudomást sem vesz azok tényleges gondjairól. Az ilyen jellemzőkkel megformált antihős – a hollywoodi filmek őrült tudósainak archetípusa –, arról ismert, hogy könyvek és lombikok között éli le az életét, éspedig úgy, hogy közben filléres gondokkal küszködik. Az ilyen küldetéstudattal áthatott önjelölt zsenik meg vannak győződve róla, hogy ők viszik be a fényt az egyszerű embereket nyomorgató jelképes éjszakába, miközben a hozzájuk legközelebb állókhoz fűződő érzelmeiket sem tudják definiálni.

Gorkij darabjának központi figurája, a vegyész Protaszov (Kocsis Gergely) élő karikatúrája ennek a furcsa emberi képződménynek. Miközben az önmaga számára kijelölt misztikus célok érdekében makacs kitartással rotyogtatja a kemikáliáit, nem veszi észre, hogy Jelenának,  a feleségének (Ónodi Eszter) már jó ideje Vagin, a festő (Fekete Ernő) csapja a szelet. Liza, a húga (Pálmai Anna) ugyanilyen abszurd, irracionális elszigeteltségben él, mert bár tudja, hogy a jó kiállású, erős és biztos státusú állatorvos Csepurnoj (Nagy Ervin) gyengéd érzelmeket táplál iránta, annyira beletemetkezik önmaga lassan, ámde megállíthatatlanul elhatalmasodó őrületébe, hogy ezzel az állatorvost is romlásba taszítja. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az állatorvos nővére, Melanija (Jordán Adél) őrülten szerelmes Protaszovba, aki ezt csak annyira képes érzékelni, ahogy a hangya az ember létezését. Az egész darab ezeknek a meg nem értett, önmagukba záródó, sűrű fájdalmat és csalódást gerjesztő, összekuszált érzelmi hálózatnak a szövétneke, és bár az ilyesmi mindig hálás humorforrás,  teljes felszabadultsággal azért mégsem tudunk kacagni rajta.

A sok mozgással, rengeteg kellékkel, interakcióval dinamikussá tett előadást Ascher Tamás a tőle megszokott színvonalon oldotta meg, de mintha Liza megformálásánál egy kissé mellényúlt volna. Csupán találgatni tudjuk, hogy az eredetiben Gorkij ezt a figurát egy szánni való, törékeny, szinte nem is evilági, hanem sokkal inkább éteri szereplőként álmodta meg, de Pálmai Anna alakításában egy végtelenül ellenszenves, minden gesztusában irritáló nőalakot kapunk, aki úgy vibrál, mintha az idegszanatóriumból surrant volna ki stikában elszívni egy cigarettát. Nem tudni, miféle rendezői elképzelés alakította ilyenné ezt a szerepet, bár lehet, hogy csak a modernizálás sikerült túlságosan is jól, mert Lizából így az a szingli típus lett, aki éppen azért maradt társtalan, mert nincs egyetlen olyan villanása sem, amivel egy férfi érdeklődését magára irányíthatná. Talán ha Csepurnojt is lehozták volna arra a kissé retardált szellemi szintre, amely Melanijában oly plasztikus módon kirajzolódik, helyreállna a pár egyensúlya, mert így Liza ezt a kapcsolatot a mesterkéltség felé mozdítja el.

A saját kapcsolataik összekuszált hálójában vergődő, önzéssel és idealizmussal is megterhelt fényevőket csak a kolerajárvány miatti rettegés köti a külvilághoz, és mert öreg szabály az, hogy amitől nagyon és kitartóan félünk, végül be is következik, a hétköznapok kérlelhetetlen realitása egy napon a szó valódi értelmében is rájuk töri az ajtót.

A darabnak számos értelmezése van, akár a kapcsolatok kiüresedése, akár az egymással párhuzamosan létező mikrovilágok irányából közelítünk hozzá, sőt, ha egy kicsit jobban körülnézünk a portánkon, valamelyest a saját tükörképünket is megláthatjuk benne, mert viszonyrendszereink kiépítésében ugyebár mi is ki vagyunk szolgáltatva az önzésünknek, a kicsinyességünknek és a tétovaságunknak. És ezt nem is lehet azzal magyarázni, hogy csak nálunk ilyen a helyzet, Itáliában például minden csupa nóta és kacagás. Lehet, hogy már Gorkij idejében is fanyar mosollyal nyugtázták ezt a megállapítást, pedig akkor még nem is létezett a globalizáció.

Fényevők, a Katona József Színház előadása
Író: Makszim Gorkij; fordító: Radnai Annamária; rendező: Ascher Tamás. Szereplők: Protaszov – Kocsis Gergely,  Liza, a húga – Pálmai Anna,  Jelena, a felesége – Ónodi Eszter,  Vagin – Fekete Ernő,  Csepurnoj – Nagy Ervin,  Melanija, a húga – Jordán Adél,  Nazar – Máté Gábor ;  Misa, a fia – Tasnádi Bence;  Jegor, lakatos – Bezerédi Zoltán;  Avdotya, a felesége – Kiss Eszter;  Trosin – Ötvös András;  Antonovna, dada – Csoma Judit;  Roman, házmester – Lengyel Ferenc;  Fima, szobalány – Pálos Hanna;  Doktor – Vajdai Vilmos;  Lusa, a szobalány – Mészáros Piroska, Tóth Anita. Díszlet: Khell Zsolt; jelmez: Szakács Györgyi; ény: Bányai Tamás; zenészek: Kovács Márton, Szakál Tamás, Némedi Árpád, Porteleki Zoltán, Pagonyi András, Seres Vilmos, Szokolai Zoltán. Értékelés: 4.

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Előző írás

Mi ellen véd a Biblia?

Következő írás

Az életet nem elég megunni

Egyéb Előadásokról

Terror

Az irigykedéssel vegyes kíváncsiság néha előhozza belőlünk azt a kérdést, hogy egy

Bolondok tánca

Ha egy író célba veszi a zsarnokságot, akkor legtöbbször az iróniát használja

A Glembay ház

A magyar színházakban mostanság nem túl gyakran fordul elő Krleža-darab. Ezt nyugodtan

A testőr

A tapasztalt színházjárók tudják, hogy minden darabban van egy  tételmondat, amely miatt

Bárkibármikor

Volt idő, amikor Magyarországon a Lennon-McCartney párost egy személynek gondolta a közhiedelem.