Itthon

2013.08.15.
Olvasták: 736

Mondja egy közmondás: mindenhol jó, de legjobb otthon. Különösképpen egy hosszú utazást követően. Mert hét órás vonatozás még akkor is fárasztó, ha a Deutsche Bundesbahn Railjet szerelvényei tiszták, kényelmesek, klímaberendezésük kellemes hőfokot biztosít. Hét óra Frankfurttól Bécsig. Onnan csak három órás az út Pestig. Azt már fél lábon is ki lehet bírni, még úgy is, hogy a Bukarestig közlekedő Dacia gyorsvonat fülkéiben harminc fokos a hőség, ablakot nyítni nem lehet, a kopott piszkos ülésekre szinte odaragad az ember. Egy óra múlva Hegyeshalomnál leszünk, s az már hazai pálya.

Ha nem tudnám, akad, aki értésemre adja.

A kalauz, aki egyenruhájába bújva a hivatalos szerv határozott képviselője. Természetes, hogy a jegyeket kéri ellenőrzésre, kezelésre.

Nincs gyorsvonati pótjegyük, mondja a tikettek láttán, büntetést kell fizetniük. Erre nem vagyunk hajlandók, mert a Keleti pályaudvar nemzetközi pénztárában azt mondták: pótdíjra csak azokat kötelezik, akik hazai viszonylatban veszik igénybe a vonatot. Mi pedig, ugyebár, Frankfurtból jövünk. Mondom ezt a konduktornak. Nem szól közbe, bólogat, csak a végén jegyzi meg: a szabál az szabál, ha nem fizetik ki a büntetést, a következő állomáson leszállíttatom magukat. Erőszakkal megteheti, ha úgy látja helyesnek, replikázom neki, én mindenesetre a nemzetközi pénztárban közöltekhez alkalmazkodom.

A kalauz dúl-fúl, de elmegy, erőszakhoz sem folyamodik, gondolom nem akarja feltartani a vonatot egy kényszerített leszállítással.

Mit ad isten, Győrben sokan szállnak fel, három új utas – egymás számára idegenek – éppen a fülkénk előtt szembesül a jegykezelővel. Az új felszállóknak sincs gyorsvonati pótjegyük. Határozottan állítja mindhárom, hogy a győri pénztárban erre nem hívták fel a figyelmüket, a jegy árában nem is számolták fel a pótdíjat.

Annak nincs jelentősége, mondá a kalauz, itt én vagyok az úr, s ha azt mondom, büntetést kell fizetni, akkor nem lehet apelláta.

Hosszas magyarázkodás, heves vitát követően az új utasok kifizetik a pótjegy árát, s persze természetesen a kiszabott büntetést is. Annyit azonban elérnek, hogy a jegykezelő megígéri, kommunikálni fog a győri pénztárral. Ígéretét be is tartja. Negyedóra múlva visszatér, s tömören csak annyit közöl a még mindig zsörtölődő utasokkal, hogy telefonon beszélt a győri pénztárral, a kedves utasok nem hazudtak, viszont a kasszás kisasszony sajnos nem állt a helyzet magaslatán. Ha panaszt akarnak tenni, megtehetik a Keleti pályaudvaron vagy a MÁV központjában. Fordulhatnak az úristenhez is jogorvoslásért. Netán, ha úgy látják jónak, megírhatják az esetet a Facebookon. A büntetést attól még nem fizetik vissza, de mérgüket lecsapolhatják. Erre is jó a Facebook.

Végre megérkezünk a Keletibe. Lehangoló látvány fogad. A frankfurti Hauptbahnhof vagy a bécsi Westbahnhof világos, tiszta és kulturált légköre után, mintha a legrosszabb értelemben vett Balkán kellős közepébe csöppentünk volna. A pályaudvar és méginkább a környéke sötét, elhanyagolt, mocskos. Azt, hogy már több mint száz éves, felújítására nincs elegendő pénz, megértem. Szegény ország a mienk. De a mocskot, a sok szemetet mi magyarázza?

Gyerekkoromban mindig azt hallottam, hogy küllemében a szegénység lehet kopottas, lehet a végletekig lenyúzott, toldozott és foltozott, ám attól még nem feltétlen jellemzője a kosz, a mocsok. A szegénység minden formájában elkeserítő, de attól még lehetne tiszta is.

Mi, magyarok méltán lehetünk büszkék világhírű tudósainkra, művészeinkre, világ és olimpiai bajnok sportolóinkra, sajnos arra, ami szégyenünkre válik, nem fordítunk kellő figyelmet. Vagy észre sem vesszük?

Tudom, nem én és nem is te vagy az, aki szemetel az utcákon, aki lehugyozza a házfalakat, bepiszkítja, rondítja a várost. Azok biztosan idegenek. Nem is merek rájuk szólni. Nem attól félek, hogy nem értenék figyelmeztetésem. Sokkal inkább attól, hogy magyarul felelnek vissza, s így rögtön kiderül róluk, honfitársaim a Balkánon.

Bányai Tamás

2017-ben bekövetkezett haláláig az Irodalmi Élet oszlopos szerzője volt. Társhonlapunk, a Regénytár közösségi díjat nevezett el róla.

Ne hagyja ki ezt sem: