Oblivion (Feledés)

Olvasták: 167

A science fiction klasszikus korszaka jó negyedszázada véget ért, de a műfaj iránti töretlen érdeklődés miatt ez szinte nem is látszik. A sci-fi univerzum kiüresedésének okait ezért nem a mennyiségi mutatókban, hanem az egyes munkák létrejöttét megalapozó gondolati tartalmakban, pontosabban ezek hiányában kell keresgélni. Ma már kétségtelen tény, hogy a tudomány nem lehet az emberiség megváltója, és tárgyi megtestesítője a technika is csak arra jó, hogy profitot teremjen a kütyü- és gépgyártó világcégeknek. Miközben a korai sci-fi által hirdetett jobb világ vízióját kergettük – az idősebbek talán még emlékeznek arra az elvakult tézisre, amely szerint az ember le fogja győzni a természetet –, sáskák módjára fölzabáltunk mindent, amit a Föld noszogatás nélkül adhat.

A tudomány ebből a perspektívából csak arra jó, hogy mesterségessel pótolja azt, ami valaha természetesnek számított. Ennélfogva a mai, divatos sci-fi már nem azt az ősi optimizmust közvetíti, amelyből az kerekedik ki, hogy az emberiség minden válságot le tud küzdeni, hanem hogy civilizációnk a végnapjait éli. A sci-fi mostanság kevés kivételtől eltekintve mindig valamilyen globális katasztrófát, fenyegetést, válságot vagy pusztítást vizionál, mert ez a termék nagy mennyiségben csak ezzel a csomagolással értékesíthető. A szoftverekkel gyártott, hátborzongatóan valósághű posztapokaliptikus tájak, a homokba, jégbe vagy tengerbe temetett metropolisok látványa még akkor is érdekes, ha tudjuk, hogy csak az 1968-as Majmok bolygójának a modoros utánzásai, amikor a tengerparton lovagoló Charlton Heston véletlenül belebotlott a fövenyből kikandikáló szabadságszoborba. Valójában nem attól leszünk vevők az ilyesmire, hogy egész kontinenseket látunk kettérepedni, hanem mert megtapasztalhatjuk, milyen lesz a világ azután, hogy a dráma lecsillapodik és mindazon, amit az ember a történelem kezdete óta létrehozott, eluralkodik az enyészet.

A 2013-as év egyik nagy slágere Joseph Kosinski – ő rendezte a 2010-es Tron: Örökség című mozit is – Feledés (Oblivion) című munkája, amelyben a furcsa vallása miatt megosztó személyiséggé lett Tom Cruise játssza a főszerepet. A film trailere sokat ígért, mert olyan letisztult, szinte már minimalista látványvilág bontakozott ki belőle, amely nem fenyegetett a Transformers filmekben tapasztalt, szemfájdítóan lázas lüktetéssel. A Feledés valamikor a XXI. század második felében játszódik, amikor a Föld már túlvan egy globális háborún, amelynek következtében darabokra hullott a Hold. Mivel égi kísérőnk nélkül nincs stabil bolygópálya, minden város elpusztult a földrengésekkel, szélviharokkal és cunamikkal gazdagon megspékelt kataklizmában. De ez nem tegnap volt és nem is tegnap előtt, hanem úgy hatvan éve. Azóta a természet is megcsillapodott, és bár a viharok még mindig hevesek és gyakoriak, a szétfröcskölődő tengerek új nyugvóhelyeket találtak. Maga a bolygó viszont sivatagos és kietlen, ám a fekete, homokszerű talajból azért itt-ott kikandikál néhány épületmaradvány.  Ez az a bizonyos képi minimalizmus, ami remekül sikerült a CGI programozóknak, és ami érdekessé tette a trailert.

A kialakult helyzetért kivételesen nem az ember, hanem egy idegen, földönkívüli civilizáció tehet. Ők voltak, akik elpusztították a Holdat és hosszú, véres háborúba bonyolódtak az emberiséggel. Az atomháborúvá fajult konfliktusban csaknem a teljes emberi populáció kipusztult, de a hivatalos verzió szerint mégis miénk lett a győzelem. A baj csupán az, hogy a Föld közben lakhatatlanná vált, ezért az emberiség  megmaradt részét a Szaturnusz bolygó legnagyobb holdjára, a Titánra kellett költöztetni. A történet időpontjában már csak egy technikus, Jack Harper (Tom Cruise) és segítőtársa Sally (Melissa Leo) felügyeli a gigantikus vízgyűjtőtartályokra vigyázó drónokat. Nagyjából két hét munkájuk van még, aztán a vízgyűjtőkkel együtt ők is átköltöznek a Titánra. De a helyzet nem ennyire egyszerű, mert a dögevőknek nevezett idegenekből  is maradtak néhányan, akik elrejtőztek a barlangokban, és mindent megtesznek azért, hogy leszedjék a rájuk vadászó drónokat. Jack Harper feladata az, hogy a harcképtelenné tett, sérült drónokat a terepen megjavítsa.  Miközben tevékenykedik, a távolból Sally felügyeli a munkáját.

Az idillikusnak is mondható helyzetet kissé komplikálja, hogy Jacket időnkét furcsa déja vu érzés gyötri. Habár teljesen kitörölték a memóriájából mindazt, ami földi emlék szintjén, emocionálisan befolyásolhatná a munkáját, időnként földereng előtte egy lány, akivel az akkor még teljes pompájában létező New York egyik felhőkarcolójának kilátóján randevúzott. Más furcsaságai is vannak: a kietlen kősivatagban fölfedezett egy olyan völgyet, ahol egy kis tavacska partján burjánzik a vegetáció. Itt apránként felépített magának egy kunyhót, ahová a javítóútjai során talált tárgyakat gyűjtögeti. Bakelitlemezek, különféle használati tárgyak meg régi könyvek halmozódnak ott, egyéb XX. századi kellékek társaságában. Jacknek nincs is túl nagy kedve otthagyni ezt a mesebirodalmat még a Titán kedvéért sem. Ám egy napon történik valami, ami mindent a feje tetejére állít: a dögevők lemesterkednek az űrből egy régi, még a háború előtti időkből fent keringő űrszerkezetet, amelyben hibernált emberek fekszenek. Az egyik kapszula üvegablakán keresztül Jack meglátja annak a lánynak az arcát, akiről a kitörölt emléke ellenére is gyakran, de töredékesen álmodott.

Ennyi mondható el a filmről anélkül, hogy a szpoilerveszély villogó vörös lámpáját be kéne kapcsolni. Meg is állok ezen a ponton, és nem mesélek tovább, mert arra szeretnék biztatni mindenkit, hogy a főszereplő iránt érzett szimpátiától vagy ellenszenvtől függetlenül nézze meg ezt a mozit. Ha szigorú, kritikusi szemmel közeledünk hozzá, akkor nem sok eredetiséget találunk majd benne, mert szinte mindegyik eleme visszavezethető valamelyik korábbi, nagy közönségsikert kivívott sci-fi elődhöz, de valahogy mégis összeáll az egész. A színészi játék éppen olyan minimális, mint a díszlet, de itt nincs is szükség Sir Laurence Oliviert idéző alakításra. Tom Cruise mellett a legnagyobb név az öreg Malcolm Beech-et alakító Morgan Freeman, ám neki csak egy rövid epizódszerep jut, amiben esélye sincs megvillantani a tudását.

A maradandó alakítás(ok) hiányát valamelyest feledteti az, hogy a filmnek van némi üzenete. A Feledés valahol azt sugalmazza, hogy az emberi elme még akkor is tartogathat meglepetéseket, ha képesek vagyunk atomjaira bontani és újra összelegózni. Csak hogy ne feledjük: a tudomány nem mindenható és nem is megváltó, mert léteznek efölötti, titkos ismeretek, amelyek még azoknak a lényeknek is elérhetetlenek, akik képesek elpusztítani a Holdat. Ezt a dolgot nevezhetjük akár istennek, akár a relativitás-elméletet és a kvantummechanikát összefogó, emberi ésszel megtalálhatatlan fizikai törvénynek, a lényeg valahol az, hogy a világ java része ezen a számunkra fölfogható tartományon kívül működik. És bár a XXI. századi, túlnyomórészt pesszimista hangvételű science-fiction erre talán nem a legalkalmasabb műfaj, mégis megtörténik az a furcsaság, hogy mindennek az axiómaszerű lecsapódása egy szuperpordukcióból kerekedik elő. Úgy tűnik, Hollywoodban is vannak még fehér területek.

Feledés (Oblivion) színes, magyarul beszélő, amerikai sci-fi akciófilm, 125 perc, 2013 Rendező: Joseph Kosinski Szereplők: Morgan Freeman (Malcolm Beech), Tom Cruise (Jack Harper), Olga Kurylenko (Julia), Nikolaj Coster-Waldau (Sykes), Melissa Leo (Sally), Zoe Bell (Kara), Andrea Riseborough (Victoria). Értékelés: 4

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Előző írás

Az álláskereső

Következő írás

Bankár díj

Egyéb Filmekről

Csernobil

Azt, hogy ma viszonylag gondtalanul élhetünk, három önfeláldozó búvárnak, Alekszej Ananenkónak, Valerij

Joel

Az örökbefogadás mindig aktuális és legalább ennyire érzékeny téma. Az irodalom nagy