A díjakat visszakérik, ugye?

Itt: Szösszenet

Példa nélküli malőr következett be a minap Magyarországon: egy miniszter visszakért egy olyan állami kitüntetést, amit röviddel előtte ő adott át valakinek. A blamára az szolgáltatott okot, hogy a díjazottról menet közben kiderült: méltatlan az elismerésre. Számomra az utóbbi tényező nem is annyira érdekes – az vesse rám az első követ, aki nem kapott már méltatlanul ezt meg azt az államtól –, ám egy minisztertől joggal és okkal várhatnánk el, hogy képben legyen. Ellenkező esetben ilyen több mint kínos helyzeteknek teszi ki magát, aminek szinte törvényszerűen valamelyik beosztottja issza meg a levét.

De nem akarom én hibáztatni a minisztert, hiszen emberek vagyunk. Az vesse rám a második követ, aki nem tévedett még életében, ráadásul sokkal kevesebb fizetésért és sokkal kevésbé felelősségteljes pozitúrában, mint egy miniszter. A díjazási rendszerrel egyébként is baj van Magyarországon. Az vesse rám a harmadik követ, aki nem érezte még úgy, hogy ezzel vagy azzal a pasassal nem kíván egy levegőt szívni. Ha fizikai értelemben tör rá ez az érzés, könnyen úrrá lehet rajta, mert csak átvonul egy másik légtérbe, és máris jobban érzi magát, de ha díjazottként kerül egy akolba valamelyik számára unszimpatikus, vagy éppenséggel utálatos alakkal, nem tehet semmit, mert a díj ugyanúgy fogva tartja, ahogy bóklászó birkákat az elektromos drótkerítés.

Csak egy megoldás létezik ennek áthidalására: el kell felejteni a díjak uniformizálását. Nem József Attila, Petőfi Sándor vagy éppenséggel Ércz Géza nevét viselő díjakat kéne osztogatni, hanem mindenkinek személyre szólót. Ha például engem az állam ki óhajtana tüntetni szerteágazódó jegyzetírói teljesítményemért, nem A Minőségi Netes Újságírásért kitüntetést adományozná – amit előttem már vagy hatszázan megkaptak – hanem, mondjuk: a Majoros Sándor Géniuszrend első fokozatát tölgyfaágakkal és logarléccel. Ez csakis és kizárólag engem minősítene, úgyhogy nem sértené azok érzékenységét, akik valamilyen hasonló okból előttem már kitüntetést szenvedtek. Ha pedig valakinek az a gondolat fogamzódna meg a silány elméjében, hogy tán mégsem érdemeltem meg azt a zsetont, ami a kitüntetés mellé járt, legfeljebb hőbörögne egy sort, de a miniszternek nem kéne megszégyenítő és önmegsemmisítő módon visszakérni tőlem a medált.

Ezzel a módszerrel még a legelvetemültebb szélsőségesek is bátran és kockázatmentesen kitüntethetővé válhatnának, mert a személyre szabott díjaik jóféle léckerítésként szeparálnák el őket a másként gondolkodó szintén zenészektől. De, hogy mindez hatékonyan működjön, be kéne üzemelni egy úgynevezett díj-visszaváltó rendszert is, ahol az üres boros- és sörösüvegek mintájára bárki visszaválthatná a régi, uniformizált kitüntetését. Aki úgy gondolná, elég volt neki a dicsőség, és inkább egy kis lóvét látna, kapna értük néhány forintot, amit rögtön levásárolhatna a Spárban, de aki ragaszkodna a címhez és a ranghoz, megkapná a nevéhez idomított, átkonvertált új titulusát. Aztán mehetne, ahová akar, isten hírével.

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Vélemény, hozzászólás?