A búbánatos lakomavilág és két szó

Itt: Szösszenet

Felvillanó emlékképek: Buddhistákkal főzök egy ashram konyhájában, és két dolgot mondanak előtte. Az egyik, hogy Buddhának főzünk, és ezért nem szabad megkóstolni az ételeket, mielőtt az asztalra kerülnek. Ezt az ételt ő fogja adni nekünk, és ezért biztosan finom lesz. A másik, hogy sem az alapanyagokat, sem az ételt, sem az edényeket nem tehetem le a padlóra, mert az étel szent.

(Nem isteni, hanem szent.)

Mezőkövesdről elszármazott barátnőm kér tőlem egy darab kenyeret. Vágok neki. Elővesz egy vászonkendőt, és beletakargatja, bele is köti, és azt mondja: ahol ő felnőtt, a kenyeret, de semmilyen ételt csupaszon soha nem vittek végig a városon, mindig belekötötték kendőbe. Még az ételhordót is úgy vitték, és mindig abroszra tették otthon az ennivalót, és nem a csupasz asztalra, azért, mert az étel szent.

Üldögélek egy szerkesztőségben, ez mostanában történik, kérdezi egy kolléga, milyen volt a study tour (turisztikai tanulmányút). Mondom, hogy én ezeken a túrákon mindig jól érzem magam. És a kaja? Mondom, hát tudod, hogy van többnyire: amelyik étteremben a szakács penge a magyar kajákból, ott a steak ehetetlen, ahol külföldön tanult, ott meg nem érzi, milyen egy igazi hagymás-paprikás alap. Szóval szar volt a kaja… – összegez a kolléga. És énnekem már el is van rontva a napom.

Mi az, hogy szar a kaja?

Ha valaki moslékhoz hasonlatos ebédet evett már, én ettem eleget bölcsödében, óvodában, iskolában, egyetemi menzán, diákmunkán a csirkegyárban, munkahelyi kispiszkosban, ahol csak a sóskifli nem volt félig romlott meg a Milka csoki. Végigettem a nyomorult nyolcvanas éveket odaégetett, bűzös hamburgereivel, hotdogjaival, kecsapos pampogós, trappista sajtos, gyíkhúsos pizzáival. Ja, és nagyanyám háborús-spórolós vastagrántásos főzelékeit sem hagyom ki, meg a karamellizált cukros répafőzeléket, a zöldborsófőzeléket galambbal, a büntető diótortát, a régi magyar polgári-nemesi konyha rosszkedvű karikatúráit. Hullattam én már könnyeket is a gyűlölt sárgarépa főzelékbe, meg a finom főzelékbe, amelybe a kanalamat sem mertem belemeríteni, mert féltem, hogy az úszkáló zöld izéhez hozzáérhet, de sosem jutna eszembe, hogy ételre ilyet mondjak, hogy szar.

Látom még, dokumentumfilmből persze, a magyar parasztot, aki ünneplőbe öltözik, hófehérbe, amikor kimegy a földekre, és elveti a búzát. És imádkozik, és keresztet vet, mielőtt megmarkolja a szemeket, hogy kiszórja a rögök közé. Látom, hogy az asztalnál imádkozik a család, mielőtt esznek. A kenyeret az apa szegi meg állva, áhítattal. A késsel keresztet rajzol rá előtte. Lehet, hogy már van is egy kereszt rajta, azt az anya vágta rá, mielőtt betolta a kemencébe. Ha marad belőle, akár morzsa is, az állatnak adják, vagy a tűzbe vetik, és nem a szemétbe.

És látom, mostanában látom, a saját szememmel a hatalmas svédasztalokat. Rogyásig rakva ételekkel a négy és öt csillagos szállodákban. Fényes egyforma paradicsomok gúlában a tél közepén is, paprika, uborka nyersen. Alma, körte, narancs, mangó, papaya is fénylik. Csak éppen íze nincs. Annyi rengeteg, hogy biztosan nem fogy el sem reggel, sem délben, sem este. Baj lenne, ha elfogyna, baj lenne, ha nem lenne mind egyforma, de az valamiért nem baj, hogy nincsen íze, azért senki nem reklamálhat. Talán nem is tudják sokan, hogy milyen a kertünkben termett paradicsom íze, hogy milyen az illata a szárának, amikor reggel szedjük le frissen. Pedig az, ahogy ezek a zöldségek, gyümölcsök megtermettek, ahogy ide kerültek, ahogy mennek a szemétbe, és még úgymond sz.r sem lesz azokból, amiket kidobnak, mert nem eszi meg senki, az maga a létrontás. Az bűn.

És a kenyerek, zsemlék, amiket előre kell szeletelni, mert elmorzsálódnak, összeragad a belük, üregesek, vagy gumiszerűek, és csak nagyon-nagyon ritkán hasonlítanak a régi kemencében sült kenyerekre, amikből a nagyapám néha kendőbe kötve hozott egy darabkánt, az alsó kérgét, mert abba szép minta sült és omlós volt, mint a kalács, még három nap után is. És az all inclusive lakomák meleg ételei. Levesek, gulyások, pörköltek, tokányok, sültek, vagdaltak, töltött húsok hatalmas tálakon. Köretek, mártások, savanyúságok, saláták. Parfék, pudingok, krémesek, mignonok, rétesek, lepények, piték, somlóik  Ha nem fogynak el, ha már felszolgálni nem lehet őket, zárt edényekben, mintha mérgeznének, mintha robbanhatnának, mennek a szemétbe. Még állat sem kaphat ezekből.

Én nem tudom, hogy pontosan mikor lett ez így, de mintha párhuzamos lenne az ízfokozós, állományjavítós tömegétel és a talmi lakomavilág élete, meg az első eset, amikor valaki kimondta azt a szót az ételre, és senki sem ütött a szájára. És senki nem hagyta ott, és nem fordított hátat annak, aki ilyet mondott.

Nagyon vágyott már arra a huszadik század embere, hogy telepakolja a hasát étellel, és az étel sose fogyjon el. Volt álma arról, hogy még a szegény ember is dúskálhat, mint a királyok, pazarolhat kedvére az olyan ételből, amit nem az arca verejtékével termelt meg. Ehet egzotikus ételt, zöldséget,gyümölcsöt, fűszert, ami messzi tájakon terem csak, jut ritka messzi négylábúak, halak meg tengeri herkentyűk húsából is. De valamit rosszul álmodott, rosszul gondolt el, és a ferde gondolat is testet öltött: az ostobaságát, a pökhendiségét, a tunyaságát, a kapzsiságát, telhetetlenségét is beleálmodta a jövőbe.

Most befizethet, és megpakolhatja a tányérját sok íztelen zöldséggel, ami ugyanolyan íztelen 300 kilométerrel odébb is, a másik szállodában is, és ha napok múlva kérdezik otthon, milyen volt a hosszúhétvége, azt mondja, jó volt, csak a kaja volt szar, ugyanolyan, mint mindenhol, és ezért is unalmasak ezek az egyforma hotelek.

Aztán lehet, hogy kimegy a piacra, lát kétféle paradicsomot. Az egyik szép fényes egyforma, egy hete ott áll, hűtik, hogy így nézzen ki. A másikat hajnalban szedték, és minden szem különbözik egymástól. A termelő mondja neki, hát kóstolja meg. Nem, köszi, és megveszi az egyforma fényeset, és pörög tovább, aztán  eszik belőle, és megint mantrázza, hogy szar, szar, szar., mert érzi, hogy mégiscsak hiányzik valami.

A nyelvész azt mondja erre, hogy igen, a szleng nagyon erősen eluralta a hétköznapi nyelvet, és a szlengre jellemző az, hogy trágár kifejezéseket használ szándékosan, és az is, hogy nyíltan, lényegretörően fogalmaz, és ez az ősi finnugor szó, amely évezredek óta ugyanazt jelenti nemcsak magyarul, hanem cseremiszül és osztjákul is, ez egy metafora, amely nem kertel, kimondja, hogy az étel el van rontva,  és hogy  az ételt valakik nem tekintik szentnek. (A megszólaló sem tekinti annak.)

Én meg azt mondom, hogy ez létrontás, önsorsrontás. Aki így beszél az ételről, és így bánik az étellel, az az éhínség, a nyomor és a pusztulás felé sodródik. Magát fosztja ki, meg a többit persze.

Elfelejtődött, hogy volt mindenkire kiterjedő  tisztes bőség is a Földön,  nem pazarlás, de mindenből, ami kell, jó és elég.

Elfelejtődött, hogy az étel összeköt a természettel, a Láthatatlannal és a többi emberrel. Ahogy táplálom őket magamban, azt kapom vissza, úgy folytatódik a közös történetünk.

Először a gondolatok, aztán az érzelmek, aztán a szavak és a tettek. Ha mindent átvizsgáltunk, ha minden tiszta és világos, a csatornák újra átjárhatók.

 

Vélemény, hozzászólás?