Sztornó

2007.10.04.
Olvasták: 768

APEH! – nincs rettegettebb fogalom minálunk mostanában ennél a kurta mozaikszó mögé bújt intézménynél, melynek packázásai, becsületes honpolgárokat nyomorgató intézkedései egyre inkább verses eposzért, nagyregényért vagy megfilmesítésért kiabálnak. Az önmagukat kényszervállalkozóknak nevező modernkori rabszolgák tudják ezt a legjobban, mivelhogy tanár, író vagy újságíró mivoltukban is kénytelenek cégként viselkedni, különben lemondhatnának arról a néhány tízezer forint bevételről, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy életminőségben átléphessék a csúszómászót a homo sapienstől elválasztó határvonalat. Ők azok a furcsa népek, akik kényszerítés nélkül olvassák el a Bűn és bűnhődést, és órákig képesek tanulmányozni Csontváry Magányos cédrusát. Mintha az evolúció kaján röhögése lenne, amikor ez az elvont, gondolkodó népréteg számlákat gyűjteni és könyvelni lesz kénytelen, mert ennek nem is lehet másféle következménye, mint az adóhivatal iránti totális kiszolgáltatottság.

Az APEH is tudja ezt, és a kisebb ellenállás elvét követve úgy üti-veri, ellenőrzi ezt a társaságot, mintha az összes sikkasztásért, költségvetési hiányért egyedül ő lenne a felelős. Miközben a mercedeses, vastag arany nyakláncos tényleges vállalkozók tömege az adóhivatal számára éppen úgy láthatatlan, mint Hamlet apjának szelleme a déli napsütésben, a kényszervállalkozó bármikor elcsíphető és megfingatható. Aki tehát kreatív írásra vagy oktatásra kért TEÁOR számot, soha nem élhet olyan felszabadult, tevékeny életet, mint a többi honfitársa, mert mélyen a tudatalattijában ott fészkel a gondolat, hogy legalább egy kaotikus, átláthatatlan ügye van az APEH-nél, ami ugyanúgy fölbukkanhat a napvilágra, mint a pöcegödörbe taszajtott hulla.

Már csak ezért sem lehet véletlen, hogy az APEH-témából egy félig-meddig művészfilmnek számító filmszatíra készült, elsősorban értelmiségi fogyasztásra. A rendezés, a kamerakezelés és a forgatókönyvírás egyaránt Pálos Györgyre hárult, a főbb szerepekeben pedig a Lovasi András (Tanárember), Tóth Ildikó (Feleség), Ficzere Béla (Feri) és Lázár Kati (Anyós) mutatkoztak. A legérdekesebb név ezen a listán kétségtelenül Lovasi Andrásé, aki mindamellett, hogy kiváló zeneszerző, költőként is ott lehetne a mai magyar líra élmezőnyében, ha érezne rá ambíciót. A róla szóló cikkeknek és elemzéseknek külön oldalt lehetne nyitni a Regénytáron, és talán az is elhangzott már róla, hogy ő képviseli a Cseh-Bereményi vonulatban a folytonosságot, zenéje és szövegei a rendszerváltozás utáni értelmiségi világszemléletet adják vissza. Nem véletlen, hogy rajongói között az egyetemisták és a fiatal diplomások vannak túlnyomó többségben.

A Sztornó hajszálpontosan beleilleszkedik ebbe a képletbe: intellektuális utalásokkal megtűzdelt szatírának indul, aztán hirtelen szociokrimi lesz belőle. Pálos György kamerakezelése, rendezői elképzelései mintha Lovasi dalszövegeiből kapták volna az ihletettséget: könnyű kézzel vezeti a történetet, de még könnyedebben asszociál, akár egy epizódon – gondolatfutamon – belül is. Az ügyesen adagolt, színtorzítással és vizuális ráhatással nyomatékosított flashbackek tovább erősítik azt a gyanút, hogy közönségszórakoztatónak álcázott művészfilmet látunk. A Lovasi által megszemélyesített vidéki középiskolai Tanárember figurája például bármelyik mai témájú regényben helyet kaphatna, mert egészen divatos módon hánykódik ebben a mostani, túlnyomórészt elanyagiasodott világban. Ez az embertípus többnyire letelepszik, családot alapít, nem nagyon hőbörög semmi ellen, és akkor sem esik kétségbe, ha ajánlott levelet kap az APEH-től. Nemcsak hogy sorscsapásnak nem minősíti ezt a tényt, de akkor sem esik igazán pánikba, amikor beidézik az ügyosztályra, pedig nincs semmilyen válasza erre az egyre hatalmasabbra növekvő fenyegetésre. Mélán tűri, hogy mindennel és mindenkivel szemben kiszolgáltatott, és amikor hamis útelszámolást kell készítenie, hogy megússza a kilátásba helyezett súlyos pénzbüntetést, a bt.- beltag anyósát még arra sem sikerül rávennie, hogy aláírja az útlistát. A dolog odáig fajul, hogy elhagyja a felesége, kirúgják a munkahelyéről, és a hamis útnyilvántartása végül a nyomozóhivatal kezébe kerül, ahol arra a megállapításra jutnak: ő az a szatír, aki hónapok óta rettegésben tartja a kecskeméti fiatalságot, mivelhogy indokolatlanul sokat járt arrafelé.

Innentől a börtön már nemcsak a Tanárember mögé tapadó árnyék, hanem a kérlelhetetlen valóság, de mert művészfilmről van szó, a rendezői, forgatókönyvírói lelemény végül mégiscsak visszatérítgeti a főhőst a történet kiindulópontjára, a kiüresedetti panellakásba, ahol egy egészen kicsiny didaktikussággal a rejtély is megoldódik: az egész rendőrségi históriáért Feri, a tanárkolléga okolható. El is kapják, és lehet, hogy meg is büntetik, de ez már mellékes, mert a Tanárember szempontjából minden jóra fordul, beleértve az APEH-ügyet is. Ezt ugyan egyszerű, hétköznapi észjárással nem nagyon lehet megérteni, mert a tapasztalat azt mutatja: előbb kel föl a nap Nyugaton, mint hogy a hivatal rábólintson arra, ha az ügyfél az orruk előtt áthúzza a hamis útnyilvántartását, és pirossal föléírja: sztornó.

Ettől, és még néhány apró logikai bakitól eltekintve Pálos György filmjét csak dicséret illetheti, mint ahogy az előzetes kisfilmként vetített hétperces remekművet, a Szalontüdőt is. A Nagy Bandó András novellaötletéből megvalósított minimozit Szirmai Márton rendezte, főszereplői pedig Anger Zsolt és Ascher Tamás. Egy kissé megnyújtott, félreértésen alapuló gegről van szó, olyan gyilkos poénnal a végén, akár a ciánkáli. Nemcsak hogy megalapozza, de visszakézből le is veri az utána következő nagyfilmet, bár ez azért nem teljesen igaz, mert ugyebár egészen másként hat egy kétszázoldalas regény, mint egy haiku. Amíg a Sztornó kibont és bonyolít, addig a Szalontüdő egyszerűen csak frenetikus. Aki nem hiszi, járjon utána.

Sztornó, színes, magyar játékfilm, 93 perc, 2006
Rendező: Pálos György; forgatókönyvíró: Pálos György; operatőr: Pálos György; dramaturg: Kárpáti Péter, Herskó János; jelmeztervező: Kozári Zita; zene: Végső Zoltán; producer: Czabán György, Győri Csilla; hangmérnök: Kőporosy János; gyártásvezető: Győri Csilla; vágó: Juhász Katalin. Szereplők: Lovasi András (Tanárember), Tóth Ildikó (Feleség), Ficzere Béla (Feri), Hollósi Frigyes (Károly), Láng Annamária (Kati), Petróczi Sándor (az após), Lázár Kati (az anyós), Kovács Patrícia (Dr. Koroknai Éva), Tilo Werner (Alhadnagy), Naszladi Éva (Tanárnő), Bojtár B. Endre (Öregember), Dózsa Erzsébet (Jegyellenőr), Rátgéber László (Pincér), Csákányi Eszter (Énekesnő), Lovasi Eszter, Hoffmann Huba.
Értékelés: 4

Majoros Sándor

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Ne hagyja ki ezt sem: