Vaknyugat

Olvasták: 565

A nemrég megnyílt budapesti Átrium színház Vaknyugat című produkciója több szempontból is megérdemli a figyelemmel vegyített kíváncsiságot. Már maga a helyszín is érdekes, mert a Margit körút egyik legfrekventáltabb pontján elhelyezkedő hajdani Átrium filmszínház – volt Május 1 mozi – teljes egészében megőrizte a 70-es és 80-as évek belsőépítészeti trendjét. A padló kőkockáitól a kissé nehezen nyíló, bauhauszos bejárati ajtókig itt minden eredeti. Az intézmény jelenlegi üzemeltetői még egy meggondolatlanul kivitelezett nagytakarítással sem tették ki veszélyeknek a Budapesten ma már csak elvétve tetten érhető retró hangulatot.

A szemet egyáltalán nem kell megerőltetni ahhoz, hogy a hajlatokban, vagy a falakat borító piros posztószigetelésen fölfedezzük az autentikusság évtizedes porlerakódását, ami hosszas kondenzálódás után a berendezés levakarhatatlan részévé változott. A magyarázat erre csupán az, hogy a csarnok a 90-es évek közepe óta egészen mostanáig megközelítőleg annyira volt forgalmas, mint egy gondosan lecementezett kripta. Most már mindez a múlté: az Átrium valódi befogadó színházzá nőtte ki magát, helyet és teret biztosítva olyan produkcióknak is, amelyek eddig szűk padlásterekben vagy még szűkebb pinceterekben, kamaradarabokként tengették, ha nem is nyomorúságos, de kisebb létszámú közönséghez szoktatott életüket.  A Kultúrbrigád néven működő társulat által színre vitt Vaknyugat az előbbiekhez szervesen kapcsolódó, önmagáért beszélő példa.

A budapesti színházértő közönség előtt egyáltalán nem ismeretlen, írországi származású Martin McDonagh egyik viszonylag új keletű színpadi művéről van szó. A szerző eddigi életművét olyan különlegességek fémjelzik, mint a Kripli vagy a Leenane szépe, de ő írta a BAFTA-díjas, Oscrarra is jelölt Erőszakik (In Bruges) című mozifilmet is, amelyet nálunk a tévében is bemutattak. Ilyen renomé után nem csoda, hogy a Vaknyugatra nehezebb jegyet kapni, mint makói fokhagymát venni a SPAR üzlethálózatban, termelői áron.

A darab iránti vonzódás természetesen kettős természetű: a pesti ember már attól is izgalmi állapotba kerül, hogy egy olyan kultikus hely, mint amilyen az Átrium, a plázakorszak kellős közepén se szó, se beszéd, egyszer csak feltámadt tetszhalott állapotából, de az igazi mágnes a darabot rendező Gothár Péter, akit azt hiszem, nem nagyon kell bemutatnom.

Aki a húszezres forintbankó víznyomatánál jobban ismeri McDonagh írói világát – vagyis a döntő többség –, pontosan tudja, hogy mint szerző, következetesen ragaszkodik a végletekig leamortizálódott, torz, elfuserált kapcsolatrendszerekhez. A Vaknyugat színtere Írország, pontosabban egy isten háta mögötti ír falu, ahol az erőszak és az alkohol körül forog a világ. Coleman és Valentine, az apjukat nemrég egy különös baleset következtében elveszített testvérpár is ezt a utat járja, miközben éli a maga békésnek egyáltalán nem mondható életét. Szünet nélkül veszekednek, ütik-verik egymást, amitől olyan a házuk, mint egy csatatér. Welsh atya, a rozoga, alkoholista pap hasztalan próbálja őket féken tartani, sőt, mintha a békéltetési szándék még hergelné is a két bolondot. A darab nem is szól többről, csak erről az értelmetlen, pitiáner sérelmeken alapuló, fékeveszetten vad küzdelemről, ám azt teljes mélységében feltárja.

Mivel hihetetlenül mozgalmas színműről van szó, Gothár Péter a szcenikai megoldásokban szakmai tudásának teljes arzenálját fölvonultathatta. Mindez a szereplőktől szinte emberfeletti teljesítményt kívánt, mert a testvérpárt alakító Rétfalvi Tamás és Ficza István mindvégig a színen robotol. A kiváló tehetségű Alföldi Róbert központi figurát teremt az önmagával vívódó, több-kevésbé hitehagyott alkoholista papból, de Mary, a Kicsilány csupán elnagyolt mellékalak. Mészáros Piroska nem is tud sokat kihozni belőle, ami egyáltalán nem csoda, mert csak három rövid jelenetben léphet színre.

Összességében elmondható, hogy a Vaknyugat kötelező darab, de csak felnőtt nézőknek ajánlott. Hatása a Szolzsenyicin-féle Ivan Gyenyiszovics egy napjához mérhető, azzal a különbséggel, hogy azt elsősorban depresszióban szenvedőknek ajánlják a pszichológusok, a Vaknyugat pedig talán megteszi kapcsolat-helyrerázónak, kiváltképp, ha úgy érezzük, egy kicsit túlteng bennünk a családon belüli erőszak. Csodát ugyan ne reméljünk tőle, de miközben az Átrium ódon, vasvázas ajtaján a kilincset markolásszuk, megcsikordulhat bennük az érzés, hogy talán nem is kéne folyton pusztítanunk egymást. Sem családilag, sem társadalmilag.

Vaknyugat,színmű, a Kultúrbrigád és az Átrium Film-Színház előadása. Író: Martin McDonagh. Rendező: Gothár Péter. Színészek: Rétfalvi Tamás, Ficza István, Mészáros Piroska, Alföldi Róbert.

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Egyéb Előadásokról

Terror

Az irigykedéssel vegyes kíváncsiság néha előhozza belőlünk azt a kérdést, hogy egy színházi világsikerrel vajon mennyit

Bolondok tánca

Ha egy író célba veszi a zsarnokságot, akkor legtöbbször az iróniát használja irányzéknak. A szavakkal folytatott

A Glembay ház

A magyar színházakban mostanság nem túl gyakran fordul elő Krleža-darab. Ezt nyugodtan vehetjük eufemizmusnak is, mert

A testőr

A tapasztalt színházjárók tudják, hogy minden darabban van egy  tételmondat, amely miatt a szerző a művét

Bárkibármikor

Volt idő, amikor Magyarországon a Lennon-McCartney párost egy személynek gondolta a közhiedelem. Ez még azokban az