Kulcs egy fotográfiához

Itt: Novella

A halott nagypapa fényképe a padláson hevert egy vászoncsíkkal átkötött mappában. Ebbe a porlepte, egérrágta börtönbe zárva senkiben sem keltett fájdalmas hiányérzeteket, de akik odatették, jól tudták, hogy a túlvilág elszívó ereje munkálkodik benne. Minden tőlük telhetőt megtettek hát, hogy kikerüljön az emlékezetükből.

A férfit egy tonettszék mellett, álló helyzetben fotografálták le: a huszadik század első felében ez volt az egyik legkedveltebb fényképpóz. Nagy, szögleges zsebekkel ellátott zubbonyt, bricsesznadrágot és térdig érő csizmát viselt, bal kézzel a széket támasztotta, a jobbjában kesztyűt markolt. Magabiztos volt és határozott, nem tudhatta, hogy 1937 telén automobiljával fának fog rohanni és ott, helyben szörnyethal. Akkoriban még sokan vélekedtek úgy, hogy a bonyolultabb gépezeteket az ördög adja az emberek keze alá, és akinek zúgó, pöfögő masina okozza a vesztét, annak lelke messzire kerül a mennyek országától. A szerencsétlenül járt férfi özvegye is elhitte ezt a babonát, és sietve megszabadult minden holmitól, ami a férjére emlékezette. Csak a fényképét hagyta meg, de hogy pontosan miért, azt ő maga sem tudta.

„Bármilyen népszerű is ma már a videofelvevő, semmi sem hasonlítható a fényképhez, amely mindörökre megragadja a végtelen idő egy-egy pillanatát.”  (John Freeman)

Harminc évvel a tragikus baleset után az özvegyasszony kisunokája fölmászott a padlásra, és megtalálta a fotográfiát. Fogalma sem volt, ki az a bricsesznadrágos férfi, de valami súlyos titka lehetett neki, ha már ide, ebbe a pókhálós börtönbe száműzték. A kisfiú elhatározta: kinyomozza az igazságot. Később, amikor megbizonyosodott róla, hogy a nagyapja képmását birtokolja, egyre jobban kezdte foglalkoztatni a kettejük tekintete közé fészkelődött, ki tudja, milyen akadály. Előfordult, hogy órákig bámulta a fényképet, szinte már fogcsikorgató erőfeszítéssel, de semmiféle magyarázatnak nem jutott a nyomára.

Amikor a fiú gimnazista lett, és egy másik városba került, a kollégiumba is magával vitte a fotográfiát. Mivel a szobatársai éjszakánként a fejük alá tették a tanulnivalót, ő ugyanezt cselekedte a nagypapája fényképével. Közben arról fantáziált, hogy ha a kamera rögzíteni képes mindazt, ami rólunk kivetítődik a világba, mi, emberek is biztosan rögzítjük és elraktározzuk a körülöttünk lévő világot. A fényképek ilyenformán a mi időlenyomataink, és egészen biztosan létezik olyan módszer, amellyel fölnyitható az a dimenzió, amit bezárva tartanak. Észre sem vette, hogy a halott nagypapa elvezette őt a metafizikához, utána pedig a relativitáselmélet és a kvantummechanika közötti átjáró kutatásához.

A középiskolás évek után mint fiatal, tehetséges egyetemistát beválasztották abba a kutatócsoportba, amelynek az emocionális áramkör kifejlesztése volt feladata. A számítógépek akkoriban még javarészt mechanikus szerkezetek voltak. Relék tízezrei csattogtak bennük, és némelyik alig fért be egy közepes méretű tornaterembe, de már ekkor is látszott: ők lesznek a fejlődés alfái és ómegái. Ekkortájt fogalmazódtak meg azok a nézetek, hogy a logikai áramkörök mintájára emocionális áramköröket kellene létrehozni, mert általuk lennének intelligensekké tehetők az eladdig csak programokat teljesítő komputerek. Az elv kiötlői arra alapozták ezt a feltételezést, hogy az emberi döntéseket még a legracionálisabb számítók esetében is az érzelmek motiválják. Az emóciók pedig olyan egyediek, mint az ujjlenyomatok, az őket modellező áramköröket tehát éppen úgy kellene csoportosítani és variálni, mint ahogy a logikai áramköröket integrálják és variálják. A végeredmény emberi módon mérlegelő és cselekvő számítógép, azaz maga a mesterséges intelligencia lenne.

Hosszú évtizedek múltak el az érzelmi alapú áramkörök tervezgetésével, de a siker egyre csak váratott magára. Az egykor volt fiatal egyetemistából közben nemzetközi tekintélyű professzor lett, aki a karrierje csúcsán feleségül vette az egyik kolléganőjét. Ez idő tájt derült ki, hogy a miniatürizálásnak szinte nincs alsó határa, megfelelő technológiával még a molekulák is láncra fűzhetők, az egyre nagyobb tudáspotenciált tömörítő institúciók révén pedig megvalósulni látszott Tesla elképzelése, aki annak idején a földet szándékozta volt megtölteni energiával, hogy egy elektródát beleszúrva bárki, bárhol megcsapolhassa. A földgolyót keresztül-kasul átható globális tudáshálózatba, ha nem is elektródát, de egy csatlakozót bedugva bárki bármilyen adathoz, információhoz hozzáférhetett.

A professzort mégsem a korlátlan tudás, hanem a nagypapa fényképének rejtélye izgatta. Valahányszor a kezébe vette és nézegetni kezdte, mindig olyan érzése támadt, hogy haszontalanságokra fecsérelte el a legjobb éveit. Kár volt megrekedni az emocionális áramköröknél, inkább a relativitáselmélet és a kvantummechanika kapcsolódását kellett volna kutatni minél intenzívebben. Schrödinger híres macska paradoxonját, a fizikai világ és a tudat kapcsolódásának absztrakcióját is sokkal érthetőbbé és egzaktabbá lehetne tenni, például a nagypapája fényképével. Ez a fotó minden matematikai képletnél nyilvánvalóbban bizonyította azt, hogy abszolút értelemben vett valóság nem is létezik. Meg lehetne és meg is kellene változtatni az atomelméletet, eltörölni az állandóan módosításra szoruló képleteket, elfelejteni minden jelrendszert, minden mérési adatot, kozmológiai és egyéb állandót. És ami a legfontosabb: új szintakszist kéne kidolgozni az olyan összetett jelenségek tanulmányozására, amelyek fizikai paraméterekkel nehezen magyarázhatók.

Amikor a publikációival egyre több fölzúdulást kiváltó professzort 2024-ben nyugdíjba küldték, már szerves komputerek gondoskodtak az emberiség jólétéről. Műveleti gyorsaságuk minden képzeletet fölülmúlt, ám ezeket is csak programok, azaz programbaktériumok működtették. Mint a munkához szokott emberek általában, az öreg professzor sem tudott mit kezdeni a hirtelen támadt szabad idejével, sőt úgy érezte, rútul becsapták. Az intézet szinte a nyugdíjazása másnapján új programot hirdetett, amelyben immár nem egy kapcsolási séma kialakítására, hanem az emberi emóciók föltérképezésére vállalkozott. Ezzel, burkoltan bár, de beismerték: az emocionális áramkör kifejlesztésére tett erőfeszítés tökéletes zsákutcának bizonyult. A professzor elképzelni sem tudott volna ennél nagyobb csapást, ám egyik reggel a felesége nem jött vissza a piacról. A szomszédok hozták a hírt: néhány utcasarokkal odébb elesett, és mire mentőt hívtak hozzá, már halott volt.

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Vélemény, hozzászólás?