A cukorszóró

Olvasták: 525

Amikor Szarajevóban élő rokonaink megérkeztek hozzánk, már az előszobában kávét kértek. Apa meg én még javában puszilkodtunk velük – jobbról, balról és megint jobbról kellett őket arcon csókolni, ahogy a Balkánon szokás –, de anya már indult is a konyhába, hogy teljesítse a kívánságukat. Nálunk a kávé sosem volt filozófiai, és még kevésbé világnézeti kérdés: aki előbb ébredt, az tette föl a kotyogót, a produktumot pedig félig állva, félig ülve, de leginkább öltözködés közben hörpintettük le. Ha van is némi mágikus hatása ennek az italnak, mi ebből nem vettünk észre semmit. Talán kicsit gyorsabban zártuk be tőle a bejárati ajtót, és kicsit hamarabb értünk le a lépcsőn – nagyjából ez volt minden, amit ennek a koromszínű löttynek a javára vagy a rovására írhattunk.

De Antun bácsi és Esma néni olyan világban éltek, ahol a kávéivásnak nemcsak évszázadokra visszanyúló hagyománya, hanem sajátos rítusa van. Ez rögtön kiviláglott, amikor anya, a szokásos kockacukor-tejpor kíséretében elébük tette a mi házi gyártású feketénket. Pacsmag ez, nem kávé! – jelentette ki Antun bácsi, miután megszemlélte a csésze tartalmát, és a kezdeményezést magához ragadva kivett egy kartondobozkát a bőröndjéből. Eredeti bosnyák kávéőrlemény volt benne. Antun bácsi az ujjai közé csippentve mutogatta, hogy nézzük csak, milyen finom, akár a nullás liszt. Mivel nem rendelkeztünk rézdzsezvával, egy alumínium kiöntőt léptetett elő főzőedénnyé: annyi csésze hideg vizet löttyintett bele, ahányan aspiráltunk a kávéjára. A vizet fölforralta, majd csészénként egy-egy púpos kávéskanálnyit tett bele a magával hozott szerből. Az állagot alaposan megkeverte, utána visszatette az edényt a tűzre, és megvárta, hogy a hab a kiöntő pereméig emelkedjen. Kiderült, hogy ez a maszlag a bosnyák kávé eszenciája: gondosan szétporciózta mindenkinek, majd széttárt karral jelezte, hogy nem találja a cukorszórót.

A baj sokkal nagyobb volt, mint amekkorának látszott. Hiába telepedtünk le mindannyian Antun bátyánk utasítása szerint a nagyszoba szőnyegére, és hiába zártuk két tenyerünk közé a kávéscsészéket úgy, mintha azok riadtan vergődő kismadarak lennének, a rituálé legfontosabb eleme, a kézről kézre adogatott cukorszóró nem volt sehol. Komor hangulatban ittuk meg a furcsa ízű bosnyák kávét, utána pedig a lehető leggyorsabban elszállásoltuk a vendégeinket.

Másnap anya vásárolt egy cukorszórót a sarki közértben, de Antun bácsi és Esma néni ezt csak megmosolyogta. Ha látnátok, milyen szórónk van nekünk otthon! – ingatta a fejét Antun bácsi, mibennünk pedig nagyjából ekkor tudatosult, hogy cukorszóró nélkül a bosnyák kávé éppen olyan epeízű lötty, mint a világ többi kávéja, és műfajilag semmiben sem különbözik a mi sebtében összeeszkábált, ajzószerként használt reggeli kotyvalékunktól.

Egy hét múlva, amikor Antun bácsi és Esma néni végre vonatra szálltak a Keletiben, anya kijelentette: hallani sem akar többet a bosnyák kávéról, sem a hozzá tartozó, mitikusan elérhetetlen cukorszóróról. Mélységesen egyetértettünk vele, és azt hittük, ezzel a kijelentéssel pont kerül erre az egész szerencsétlen történetre. De anya másnap azzal a hírrel jött haza, hogy talált egy egészen rendkívüli cukorszórót. Apa a két tenyere közé fogta a fejét, és valami olyasfélét mormogott, hogy ez hihetetlen, ez csak Antunék átka lehet, mert megsértettük a balkáni vendégjogot. Anya erre csak mosolygott, és kivett a táskájából valami furcsaságot.

Késő délután felé hajlott az idő, a félig leeresztett redőny alatt alig bukdácsolt befelé a világosság. Az asztal közepére tett ezüsttárgy ettől még jobban kicsúcsosodott, mint amilyen valójában volt, és ha lehet, még titokzatosabbá vált. Mi a csoda ez? – nézett nagyot apa, teljesen elfeledve az előbbi fejfájását. Mondom, hogy cukorszóró – csilingelt anya hangja –, éppen olyan, amilyenre Antunék gondoltak. Apa olyasfélét mormogott, hogy a dolog idáig rendben is lenne, de ez előbb körte, mint cukorszóró. Ezüstből formázott körte. Inkább padlizsán, ezüstpadlizsán, mondtam ekkor elég szerencsétlenül. Anya erre meglehetősen ingerülten azt válaszolta, hogy egyikünknek sincs semmi köze sem a gyümölcsökhöz, sem a főzelékfélékhez, majd arról kezdett beszélni, hogy a szórón lévő kicsiny szirmocskák arra utalnak, a mester valamilyen virágot képzelt el, amikor megformázta. Apa megvakarta a tarkóját, és azt mondta: hát igen, lehet ez éppenséggel virág is, mondjuk köcsögvirág, mert olyan köcsögféle. A köcsögvirág az olyan parasztos, legyintett anya. Szerintem ez valamilyen egzotikus, délszaki virág lehet. Lótusz!, vágtam közbe az előbbinél is szerencsétlenebbül. Lótuszvirág?, hunyorított rám apa. Tudod te milyen a lótuszvirág? Természetesen nem tudtam, így hát rögtön megmondta: az egy olyan sokszirmú, szétterülő valami, ez meg totyakos és ovális is egyszerre. Ez, édes fiacskám, egy közönséges szimbólum. Nézd csak meg ott a talapzat fölött azokat az elhajló vonalakat. Látod, hogy vezetik a tekintetet? Ez nem más, mint a végtelen művészi ábrázolása. Igaz, hogy nem szimmetrikus, de a nyolcas az tisztán kivehető. Ne nevettesd ki magad, János!, emelte föl a hangját anya. Az a nyolcas, amiről te beszélsz, tudtommal fektetve van, ez pedig talapzaton áll. És az alsó része öblösebb is, mint a felső, nem beszélve arról, hogy a fölső harmad díszes vágásokkal, cirádákkal van kidíszítve. Virág ez, én mondom nektek, és ha beledöglök is, meghatározom, hogy milyen.

Másnap apa áthívta a szomszédokat, hogy döntsék el a közte és anya közt kialakult vitát. A legtöbben egyetértettek anyával abban, hogy ez a forma egy bizonyos fajta virágra utal, talán a körtevirágra, ha egyáltalán van ilyen. De az alsó, kiöblösödő részen látható ívelt vonalak, és a szórólyukak mívessége keleti hatásról árulkodik. Fájdalmunkra, az a fránya cukorszóró még ekkor sem adta meg magát.

Apa ezután szinte beleásta magát a cukorszóró alakjának rejtélyébe. Már vagy két tucat papírlapot telegépelt a hipotéziseivel, amikor hirtelen a homlokára csapott és azt mondta: mi lenne, ha arra használnánk, amire Antunék szerették volna? Gyertek gyorsan, főzzünk egy bosnyák kávét!

Igaz is, mondta anya, ha minden elmélet csődöt mond, jöhet a gyakorlat! – és előszedte a vendégeink által itt felejtett papírdobozkát. Az alján maradt még benne némi kávéőrlemény, ezt szakszerűen leforrázta a dzsezvává előléptetett kiöntőnkben, aztán gondosan szétporciózta a főzetet. Tejjel, tejporral nem is kísérletezett, mert bosnyákföldön ez nem volt divatban, inkább leszedte a heverőről a díszpárnákat, és körberakta őket a szőnyegen. Leültünk rájuk, és a kismadárfogás gyakorlott mozdulatával vettük kézbe a csészéinket. A feketekávé gőze illatos fátyolként libegett arcunk előtt, mögötte pedig ott díszelgett az ezüsttálcára helyezett cukorszóró. Apa volt a legmohóbb, ő ragadta meg legelőször ezt a kincset, és szórta bele a tartalmát a kávéjába. Láttam arcán az átszellemültséget, és rögtön Szarajevóba képzeltem magam, ahol dimiját viselő asszonyok térdepelnek a tuják árnyékába terített szőnyegeken. Elvettem a felém nyújtott cukorszórót, és egy pillanatra mintha megvillantak volna előttem az avliják fölé kapaszkodó élénksárga csillagok.

Hosszan, elmélyülten iszogattuk a kávénkat, és közben végig a cukorszórót nézegettük. Egy idő múltán olyan érzésünk támadt, hogy a hegyvidékes Balkán szívében Antun bácsi és Esma néni most ugyanígy nézik a saját cukortartójukat, és ugyanúgy látják rajta a mi átlényegült tekintetünket, mint mi az övékét. Olyan ez, drágáim, mint a lélek, a világ fölé röppenő lélek – találta meg végül apa a hőn áhított definíciót, és ennél szebbet, okosabbat egyikőnk sem tudott mondani.

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Egyéb Novella

Kevin rendet tesz

Történt egy napon, hogy a Jóisten megelégelte a földlakók prasnyálkodását, és utasította a legügyesebb angyalát, hogy