Három

Olvasták: 569

A szalmatánc idején, amikor füstté, pernyévé szelídül a tél, salétromfoltok jelennek meg a falakon. Olyan lesz tőlük a város, mintha kivirágzott volna. A jelenségnek gyakorlati haszna is van, mert a salétromból – növényi macerátumok hozzáadásával – lábfájás elleni balzsamok készülnek. Ezért a gyógymesterek már hajnalban megjelennek az utcákon, és táskájukba gyűjtik a bolyhokat. Csak a legszürkébb pacnikat hagyják érintetlenül, mert ezek nem alkalmasak gyógyír készítésére. A durranóporok szerelmesei bezzeg nem törődnek avval, hogy szürke a salétrom, vagy sem. Loholnak a gyógymesterek után, és minden foltot levakarnak, ami elébük kerül. Tarisznyájukban szénport meg kénrudakat cipelnek, és miután a gyűjtést befejezték, kiválasztanak egy csöndesebb utcát, ahol összeállíthatják a keveréket. Életveszélyes művelet ez! Nemegyszer előfordult, hogy a durranópor készítője ujját vagy alkarját veszítette el egyetlen szikra miatt! Ha nem történik baj, a durranópor tasakokba kerül, amelyekből minden felnőtt polgár vásárolhat, s még a máglyagyújtás előtt megtöltheti vele a saját szalmafiguráját. Délben – amikor a lángok magasra csapnak – már senki sem törődik a salétrommal. Ami megmarad belőle, azt lenyalogatják a kutyák, vagy szétmázolják a gyerekek. Mindenki örül a tűznek, mert fölmelegíti a levegőt, és eltünteti végre a ködöt a háztetők fölül.

De most még tél van! A hóemberek idejét éljük. Nem hallik patkócsattogás, és nem a csizmák koppanása. Hatalmas kottalap lett az utca, keresztülkasul szántják a ródlik, a sítalpak nyomai, közöttük meg lábbal taposott hangjegyek díszelegnek. A szél ezt a muzsikát zümmögi már hetek óta. Ha az ütem úgy kívánja – két lépés közötti szünetben -, végigszáguld a háztetőkön, és valóságos förgeteget zúdít a járókelők nyakába. Csúnya, koromszagú most a város. A kémények körül jégcsapok lógnak, mögöttük pedig – szorosan a téglákhoz lapulva – kóbor macskák melegednek. Úgy összebújnak, hogy nem látszik belőlük más, csak egy szőrkupac. De ha valaki szemetet vagy netán levesmaradékot löttyint ki a háza elé, mintegy jeladásra fülek, farkak és tappancsok emelkednek ki a gombolyagból. Sovány lakoma ez, ám be kell érniük ennyivel. Most nem illatozik almás pite az erkélyen, mint nyáron. Vastag függönyök sötétlenek az üvegajtókon, a kisasszonyok pedig – az almás piténél is csodálatosabb ékei a teraszoknak – bent kuporognak a kandallók mellett. A tél számukra fogságot jelent, melynek egyhangúságába még a fiatalurak látogatásai sem tudnak vidámságot becsempészni. Délelőttönként azért kimerészkednek néha az utcára. Rövid nézelődések ezek, nem nevezhetők sétának, mert csak arra jók, hogy visszatérve a szobákba jóleső borzongással dörzsölhessék átfázott kezeiket.

A szél rendszerint délutánra erősödik föl igazán. Rázza a zsalugátereket, mint az eszeveszett, és boszorkányhajat éget a gyertya lángjában. Hetvenkétszer láttam a tavaszköszöntő szalmatáncot, mégsem emlékszem ehhez foghatóan kemény télre. A Péráb teljesen befagyott, és azt mesélik, farkasokat láttak a városfalnál. Egészen az Alsóváros kapujáig merészkedtek, csak nyíllövésekkel tudták megfutamítani őket.

Péter mégis útra kelt ma reggel. Hiába kérleltem, hiába könyörögtem, semmit sem használt. Mosolyogva lépett föl a postakocsira, és mikor észrevette, hogy az ablakból figyelem, visszaintett a kalapjával. Azóta állok itt, mozdulatlanul. A kelmefestők városáig szép időben négy órát kell lovagolni, ilyenkor télen a kétszeresét. És lehet, hogy mindezt hiába, mert a vitorlavásznat, amire Péternek szüksége van, a halászok mind fölvásárolják még a tél beállta előtt. Neki pedig éppen ez kell. Semmi más, csakis vitorlavászon, merthogy festeni akar. Ilyen ez a fiú, a lehető legképtelenebb ötletek jutnak eszébe. Emlékszem, egyszer olyan félelmetes gnómpofákat készített, hogy nem bírtam elaludni, ha rájuk esett a pillantásom. A múltkor meg – ki tudja, honnan szerezte – fekete port hintett baktharai ürmösvízbe, és az így nyert masszából kockákat égetett. Azóta is visítoznak, ha napfény éri őket. De mesélhetnék az illóolajakról meg a szikrahányó karikáról is, mind a kettő páratlan csoda a maga nemében. Nagy kár, hogy fönt porosodnak a padláson, elfeledve. Vajon ez lesz az időmáz sorsa is? Mert Péter időmáznak nevezi azokat a rudacskákat, amelyekből festékeit oldja. Ha jól értelmeztem a szavait, az ilyen festékkel bekent vászon ugyanúgy öregszik, mint mi, emberek. A színek néhány év múlva megfakulnak – a fehér zöldbe, a sárga vörösbe hajlik -, és végül egyetlen szín uralkodik el a képen: a fekete. A festmény ekkor éri meg legnagyobb korát: megrepedezik, hámlani kezd, és elpusztul végkimerülésben. Ügyes gyerek ez a Péter, de hogy egy kép meghalhat! Ki látott már ilyet?! Sajnos, nem fogom megtudni, hogy igaza volt-e, vagy sem. Öreg vagyok, és gyakran elfog a kétely: ha hinni lehet a mának, miért kell a holnapnak is? Lehet, hogy nincs is más valóság, csak az, ami legbelül van: a derékfájás, a gyengeség meg a ropogó ízületek. Olyan ez, mintha szú percegne valahol az ablak deszkájában.

Valaki közeledik a sarok felől. Prémkucsmás, posztókabátos férfit látok, mögötte pedig egy törpe lépdel. És ott a harmadik is! Jóval magasabb társainál, és talán erősebb is, mert egyedül ő cipel batyut a vállán. Fegyvereik nincsenek, de azért látszik rajtuk, hogy pusztalakók. Ritka látvány a pusztalakó itt, Atalexben, ahol a harangtornyok olyan karcsúak, mint máshol a topolyafák. Nem szívlelik ezeket az égbe szökő építményeket. Kiváltképp nem, ha versenyt zengnek egymással. Mi, őslakosok is megborzongunk néha, főként a Kék Torony ásítozása miatt. Pontosan három órakor ébred, és akkorát kondul, hogy beleremegnek az ablaküvegek. Nem ritka látvány ilyenkor a messzi távolból érkezett kalmár vagy állatkereskedő, amint a fal tövébe húzódva, reszkető ujjakkal babrálja inggombjait. A tág mezőkhöz, széles országutakhoz szokott népeket, bizony, mellbe taszítja ez a dübörgő hang. A bazilika trillája már sokkal kellemesebb a fülnek. Három harang felesel itt egymással: a kicsi, a közepes és a nagy. Bigelloum, bagalloum, pelang, pelang! Bigelloum, bagalloum, pelang, pelang! A Kék Torony zúgását gyengítő hangzatok ezek, és mintegy előjelzik a soron következő szimfóniát: megszólal a Sártorony, a Rézkupola, a Nagy Kolomp, a Károly-rend, kettős temploma, a Márvita csőharangjai, a temetőkert bronzcsengői és végül az óriástriangulum fönt a rondellán. Ezután már nem lehet külön szólamokról beszélni. A hangokból ezüsteső lesz, ami három órán át permetezi a várost. Ettől olyan fényesek a szélkakasok, és ettől lebegnek a függönyök a nyitva felejtett ablakok mögött.

Eh! Ánizsfőzetet ittam volna?! Mi más késztethet arra, hogy emlékezzek, hiszen befagytak a zsalugáterek, és az ereszről porhó szitál. Nincs harangszó sem; eltűnt, megsemmisült. Kénytelenek vagyunk csengőkkel meg kolompokkal gyógykezelni magunkat, mert a zsongás a vérünkbe ivódott, nem boldogulunk nélküle. A délutáni csöndben derékfájás kínoz bennünket, beszédünk pedig a madarak csipogásához kezd hasonlítani. Nagy csapás ez nekünk, hiszen sópárnát kell szíjaznunk a hátunkra, és ha beszédbe elegyedünk valakivel, a fecsegésnek nem szakad vége mindaddig, amíg erőnkből futja. Ezért inkább otthon marad mindenki. Bezárkózunk a szobánkba, és várjuk a tavaszt, a szalmatáncot meg a három órakor kezdődő harangáriát.

Ripp-rupp, ripp-rupp, ripp-rupp: menetelnek az idegenek odakint. Csizmájukon, ha jól látom, viaszmáz fénylik, és talán nem is a hó perceg a talpuk alatt, hanem ez a három pár egyforma lábbeli. Fönt északon, a magukat süvöltős bálófáknak nevező nép visel ilyen visszakunkorodó orrú, szőrgombócban végződő csizmaféleséget. Azt mondják, játszi könnyedséggel törnek vele utat a legnagyobb hófúvásban is. Furcsa teremtmények, annyi szent. Vajon mi cél hozta őket ide? Hamarosan sötétbe borulnak az utcák, és durranóporral töltött katlanná változik a város. Láthatatlan kezek túrnak bele a szemétrakásokba, a sikátorok mélyén sziszegve csapnak össze a pengék, jajkiáltások hallatszanak majd, és reggelre itt-ott vérrózsák nyílnak a hóban. De ezek a legények, úgy látszik, nem félnek a rablóktól: jönnek, jönnek, egyre csak jönnek.

A prémkucsmás hirtelen megtorpan. Zsebébe nyúl, keresgél, aztán kiemel valamit. Nem látom, mi az, mert a másik kettő elébe áll. Mintha tanácskoznának. A prémkucsmás most fölemeli a tárgyat, előremutat vele.

Ó, hisz ez egy ezüstkalapács! Előregörnyedő ördögfigura, két picinyke szarvval a kobakján! A Kék Toronyban láttam ehhez hasonlót, amikor Péter elvitt Harangöntő Jokopán képmását tanulmányozni. A szerzetes, aki a freskót megmutatta, nem mulasztotta el fölhívni figyelmünket a különös alakú kalapácsra. Elmesélte a legendát is, mely szerint Jokopán a frissen kibontott harangokat kopogtatta vele körbe, mert az ördögfej előcsalogatta belőlük a sátán fondorlatait. Elárulták magukat a légbuborékok, az elhamarkodott hűtés miatt keletkezett repedések, meg minden olyan hiányosság, ami láthatatlan volt a szemnek, elérhetetlen a kéz tapintásának. Az új harangnak egyenletesen tompa hangot kellett hallatnia, ezért ha a mester kezében fölzendült a hangoló kalapács, nem volt mit tenni: újból be kellett olvasztani az egészet.

Különös, hogy süvöltős bálófák semmit sem tudhatnak Jokopánról, mégis van hangoló kalapácsuk! Mintha csak sejtenék, milyen gondok emésztik a várost! A kucsmás fontoskodva magyaráz, a törpe meg bólogat hozzá. Kár, hogy nincs itt Péter, megfesthetné ezt a képet. Időmázzal vagy anélkül, mindegy. A címe az lenne: A harangmesterek.

Harangmesterek? Hát persze! Ők azok a harangstimuláló mesterek, akikért lovas küldönc vágtatott az északi hómezőkre! Olyan vidék ez, ahol a tél az éjszakával egyenlő! A szörnyű hidegben megrepednek a fák, és sírva fakad a föld, ha megkocogtatják! Az emberek pedig kénytelenek csengőket aggatni magukra, mert különben elvesznének a sötétségben. És mivel ezeknek a legnagyobb zimankóban is szólniuk kell, idővel valóságos mesterei lettek a megfagyott harangoknak!

Barátságtalan fickóknak látszanak. Nem hinném, hogy tudnak úgy csevegni, mint Péter, pedig jó lenne szóra bírni őket. Biztosan tudják, mi az a titok, ami a harangköpenyek alatt lappang, és mint keleti füvek mákonyillata, feledteti velünk, hogy a Kék Torony csak egy rozzant deszkaépítmény, meg hogy a bazilika teteje likacsos, akár a spongya. Ettől látjuk a Sártornyot erős várnak, pedig már régen összedőlt volna támaszgerendák nélkül. A hét lakattal őrzött Rézkupolában is csak denevérek híjjognak, és mi azt hisszük, a szellő kergetőzik az orgonasípokban. Miatta nem látjuk a Károly-rend kettős templomának önsanyargatásra buzdító igéit, és a temetőkertben fölaggatott ércsisakokról jázminillatú ábrándokat szövögetünk, holott azt kiáltozzák: Háborút! Háborút! Ezüsteső nélkül az óriástriangulum sem szólal meg azon a magaslaton, amit a Múzsák Kertjének csúfol a söpredék, esetleg akkor, ha akasztani visznek föl valakit!

Az idegenek most érnek ablakom elé. Kiáltani kellene, hogy: várjatok, jövök én is! De beszorult a zár, az ördög vinné el! A szél meg épp ebben a pillanatban rántott hófüggönyt az üvegre! Megvakít szinte a fehérség, és mire a jégszilánkok leperegnek a párkányra, már csizmáik neszét sem hallom. Csak egy elfelejtett padlásajtó csattan.

Egyszer, kétszer, háromszor…

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Egyéb Novella

Kevin rendet tesz

Történt egy napon, hogy a Jóisten megelégelte a földlakók prasnyálkodását, és utasította a legügyesebb angyalát, hogy