Vízközelben

Olvasták: 210

Egyszer már majdnem megfürödtem a Balatonban. Négy lépés választott el tőle, ami olyan kis távolság, hogy a víz szagát szinte az orrában érzi az ember, én mégis ott maradtam a parton. Ennél közelebb azóta sem jutottam ehhez a tóhoz, pedig ennek a félig nevetséges, félig tragikus történetnek már több mint harmincöt éve.

A hetvenes évek közepében jártunk, és ez nálunk, a Bácskában maga volt az aranykor. Miénk volt a szocialista világ leghaladóbb és legirigyeltebb alkotmánya, ami illúziókeltés terén talán még az amerikai álmot is lepipálta. Jugoszláviában fénykorát élte a testvériség-egység nevű bűvészmutatvány, és ez olyasvalami volt, mint amikor a három testőr jó hangosan elkiabálja magát, hogy egy mindenkiért, mindeni egyért. Miénk volt ez a hat tagköztársaságból és két autonóm tartományból összerakott ország, hegyestől, völgyestől, és természetesen tengerpartostól. A bácskai gyerekek zöme az Adrián tanult meg úszni, mert az össznemzeti olcsóság következtében a tengerparti nyaralás egy munkáscsaládnak sem okozott gondot.

Az én első kalandom negyedikes koromban esett meg az Adriával. Még ma is tisztán emlékszem, hogy pecabot nélküli damillal piros alapon színjátszó halakat fogdostunk a móló végén, miközben sebesre égette hátunkat a nap. A fürdés akkor még nem érdekelt bennünket, mert a Verne-könyvek kalandkereső, fölfedező világában éltünk.

A Balatonról sokáig csak annyit tudtunk, hogy egy szép nagy tó valahol Magyarországon, és hogy nevetségesen sekély. Egyikőnk sem vágyott oda, mert a legvadabb rémálmainkban sem gondoltuk, hogy ennek a féktelen jólétnek egyszer majd vége lesz, és a tengerpart legalább annyira elérhetetlenné válik, amennyire a mennyország egy mozgalmas, önmegtartóztatásmentes élet után.

A hetvenes évek vége felé valahogy mégis úgy esett, hogy kicsit meguntuk már ezt a fülledt, paradicsomi állapotot, már ami az Adriát illeti. Két barátommal elhatároztunk, teszünk egy kört a Balaton partján is, hogy ne hiányozzon a gyűjteményünkből. Zsebünkben a vörös műbőr borítású jugoszláv világútlevéllel, és a kor divatja szerint egy-egy nagyobbacska hátizsákkal kerekedtünk föl erre a nem túl izgalmasnak ígérkező útra, és mivel fogalmunk sem volt, mi a különbség az északi meg a déli part között, hagytuk, hogy oda vigyen bennünket a vonat, ahová neki tetszik.

Moncsek Jóska volt köztünk a főnök. Soványsága és örökké zsíros haja miatt mindenki drogosnak hitte, ám ha intézkedni kellett, mindig az övé volt az első és az utolsó szó. A balatoni kiruccanás is az ő ötlete volt. Sőregit meg engem valósággal megszédített, amikor előadta, hogy valaki az ismeretségi köréből már járt ott, és szinte pillanatok alatt becsajozott. Az Adrián a büszke államalkotó népek hölgytagjai ránk sem bagóztak, vagy ha mégis, nem tudtunk velük szót váltani.  Részben emiatt értettük meg, hogy léteznek sokkal magasabb szempontok is a sós vízben lubickolásnál, úgyhogy irány a Balaton.

A vonat Siófokra vitt bennünket, ahol szinte lépni sem lehetett a tömegtől. A hosszú, fárasztó utazás után Sőregi meg én rögtön bele is vetettük volna magunkat az Adria után riasztóan zavarosnak látszódó tóba, de Moncsek kijelentette, hogy előbb le kell táboroznunk, a fürdés ráér. Azt mondta, távolodjunk el egy kicsit a parttól, mert valamelyik magánháznál biztosan megengedik majd, hogy fölállítsuk a sátrunkat az udvaron. Meg sem próbáltunk vele ellenkezni, mert az ilyesmi rendszerint anarchiába torkollik, és akkor megette a fene az egészet. Arra viszont nem számítottunk, hogy csúcsidényben a Balaton körül minden talpalatnyi helyen áll legalább egy sátor vagy egy lakókocsi, úgyhogy öreg este lett, mire a parttól több kilométer távolságban Moncsek megtalálta azt a nénit, aki hajlandó volt beengedni bennünket az udvarába.

Fölállítottuk a sátrat, és annak ellenére, hogy a néni kutyája egész éjjel ugatott, tűrhetően kipihentük magunkat. Jókedvünket tovább fokozta, hogy gyönyörű napra virradtunk. Vadítóan kék volt az ég, és már korán reggel hosszú sorokban vonult a strand felé az úszógumikat, strandtáskákat és sakk-készleteket cipelő jónép. Moncsek azonnal ki is adta a parancsot: nincs vesztegetni való idő, irány a tópart! Sőregi meg én engedelmesen fürdőgatyára vetkőztünk, fogtuk a törülközőnket és megindultunk a nyomában. Magabiztos léptekkel vezetett bennünket, ahogy egy vérbeli főnökhöz illik, de valamit azért elszámolhatott, mert nem a homokos részre, hanem, egy kőlapokkal beborogatott, lejtős rakpartra érkeztünk. Mivel a rakpart nagy részét törülközőkön napozó bikinis lányok fedték, ez a kicsiny tévedés cseppet sem izgatott bennünket.

Amikor már csak pár lépésre jártunk a parttól, Moncsek azt mondta, ez a hely jó lesz, üljünk le és várjunk, lemegy, megnézi, milyen a víz. Ha azt mondta, üljünk, akkor mi ültünk. Nem volt apelláta. Ő pedig főnökhöz méltó alapossággal ráhelyezte a talpát a kőlapokra és méltóságteljes lassúsággal ereszkedni kezdett a víz felé. Nem is volt semmi baj, amíg a lába bele nem ért a vízbe. Ám ekkor a barátunk alól mintha valaki kirántotta volna a talajt: a nyálkás, moszatos víz alatti köveken megcsúszva mind a két lábát égnek rúgta, és hanyatt vágódott. A fejét úgy belevágta a rakpart köveibe, hogy tán még Tihanyban is hallották. Már az is csoda volt, hogy túlélte, ám egy kis kóválygás után visszamászott közénk, és leült a törülközőjére.

Egész nap ott ült a napon, fejét a két tenyere közé szorítva, mi pedig szolidaritásból ott maradtunk mellette. Hol egymásra, hol a hullaszerű Moncsekre néztünk, és fogalmunk sem volt, mihez kezdjünk vele. A Balaton nem is érdekelt bennünket.

Estefelé, amikor úgy tűnt, egy kicsit sikerült összeszednie magát, eltámogattuk a néni portájáig, de ott újabb csapás várt bennünket. Amíg mi a strandon ücsörögtünk, megérkezett a szállásadónk fia, és kihajigálta holminkat az utcára. A lapulevelek közül szedegettük ki azt, amink még megmaradt. Óriási szerencsénkre az útlevelek nálunk voltak, de a pénzünk egy részének és Sőregi fényképezőgépének lába kélt. Nem tehettünk mást, visszatántorogtunk a siófoki vasútállomásra, mert ezek után nem lehetett kétséges, hogy a balatoni nyaralásunknak befellegzett. A váróteremben szándékoztuk eltölteni az éjszakát, mert a legközelebbi vonat csak reggel indult. De úgy tizenegy körül bejött két rendőr, és igazoltatott bennünket. Az mondtuk, jugoszláv egyetemisták vagyunk, ám időközben Moncsek jobb szeme körül egy irdatlan lila karika keletkezett, úgyhogy bevittek bennünket az őrsre, és csak másnap délelőtt, hosszas macerálás után engedtek el.

A vonat ablakából még egyszer megnéztük magunknak a Balatont, amelyben legelszántabb óhajtásunk ellenére sem sikerült megmártóznunk. Sárgászöld volt, akár a tökfőzelék.

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Egyéb Szösszenet

Pultoslány Bea beszól

A legnagyobb arcok sorozat              Rajz a régi világból – életképek a magyar kocsmakultúra legszebb napjaiból Gyarapodik