Tárgyi bizonyíték

Olvasták: 929

A gyanakvástól a kés élénél is vékonyabb határvonal választja el a bizonyosságot. A nagyanyámnak eszébe jutott, hogy a Lédererek nem kívántak neki részvétet, ami a lelkiismeret-furdalás csalhatatlan jele. Most már egészen biztos volt benne, hogy azt az újév reggeli balesetet az Ungárok rendelték meg, és hogy azért nem láthatta a férje holttestét, mert olyan sérülésnyomok csúfoskodtak rajta, amelyek egy autókarambol során nem fordulhatnak elő. De hogyan álljon ki a világ színe elé ezzel a feltételezéssel, ha nincs a kezében semmilyen bizonyíték!? Ha merénylők állták el a Mercedes-Benz útját, akkor biztosan fegyver is volt náluk, amit használniuk kellett. Közelről lőhették le mind a kettőjüket, és szinte száz százalék, hogy fejlövéssel. A nagyanyámnak fogalma sem volt, miként működik egy forgópisztoly, a merényletek megszervezéséről pedig végképp nem lehetett tudomása, de gyanította, hogy az ilyen deliktumért rengeteg pénzt kell fizetni. A hatóságoknak könnyű lett volna ellenőrizniük, hogy a Lédererek mikor vettek ki nagyobb összeget a bankból, vagy hogy valaki váltott-e be egy általuk kiállított csekket, de úgy tűnt, mindenki fütyül az igazságra.

A nagyanyám izgatottan mesélte el Petrás Örzsének a következtetéseit, aki erre becsukta a könyvet, amit éppen olvasott, és nagy nyugodtan azt válaszolta: eleitől fogva tudja, hogy merénylet történt, és az is világos, miért közömbösek a hatóságok. A Jugoszláv Királyságnak púp a hátán ez a magyar érából megmaradt nemesség, ott faragja, ahol éri, és ha valami leszámolásszerű dolog történik közöttük, látványosan mossa a kezeit. A Szemzők 1918-ban még hathatósan támogatták a zombori közkórház építését, de Trianon után hirtelen elszegényedtek, és most már csak a botrányaikról híresek. Kamjonkai Szemző Dénes halála nagyon jól jöhetett a kormánynak, mert ha azt vesszük, egy gonddal kevesebb. Petrás Örzse emlékeztette a nagyanyámat az 1934-es marseille-i merényletre, amelynek a bácskai magyarság máig issza a levét, tekintve hogy Sándor király egyik merénylője bizonyítottan magyar származású volt. A nagyanyám szó nélkül hallgatta ezt a Petrás Örzsétől megdöbbentően alapos, de számára kissé homályos fejtegetést, hisz ő nem értett a politikához, és mint cselédnek az uraság ügyleteire sem volt nagy rálátása. Ha Kamjonkai Szemző Dénes konspirált is a marseille-i merénylőkkel, arról csak az őt mindenhová furikázó nagyapám tudhatott, és talán éppen emiatt kellett meghalnia. De a nagyanyám – már csak az elmaradt részvétnyilvánítás miatt is – sokkal inkább hitt az Ungárok és velük együtt a Lédererek bűnösségében, mint az újságokat és könyveket bogarászó anyósa feltételezéseiben.      Negyvenegy áprilisában aztán kiderült, hogy a háború pontosan olyan, mint a tarlótűz: ha nem szántanak elég széles barázdát az útjába, a lábon álló gabonát is képes elpusztítani. A Lengyelországban és Franciaországban keletkezett izzás az Alpokon át lelegelészett a Balkánra, és egy hét alatt elemésztette a gyenge, fölkészületlen királyi Jugoszláviát. Ómoravicára magyar katonák érkeztek, de még el sem helyezkedtek rendesen, a környéken máris megkezdődtek a szerb partizánakciók. A szomszédos Pacséron például május elején combon lőttek egy magyar honvédtisztet, akit a Két Galambbal szembeni Boza-iskolába szállítottak. Abban az időben Mohácsi András volt ott a pedellus, neki kellett asszisztálnia a teljesen reménytelen műtéthez, mert a golyó a tiszt fő artériáját szakította el, és egy ilyen sérülést tábori körülmények között lehetetlenség volt ellátni. A fiatal hadnagy elvérzett, de a merénylőjét még aznap kézre kerítették, és az orvtámadásokkal fenyegető Pacsérról átszállították Ómoravicára, a masszív, jól védhető Boza-iskolába. Báránybőr kucsmás, nagybajszú parasztember volt az illető, és bár a sorsát illetően nem lehettek kétségei, nem látszott idegesnek.

Mohácsi András a maga pedellusi mivoltában nyakig belekeveredetett ebbe az ügybe: kénytelen volt tolmácsolni a vádlott és a hadbíróság közötti meglehetősen egyoldalú párbeszédben, és mert eléggé rosszul beszélt szerbül, nem is azt mondta vissza, amit a fogolytól hallott. Nem értette például, miért dugta a nadrágzsebébe a halált okozó lövedék üres töltényhüvelyét, mert ez a hűzni olyan volt, mint egy beismerő vallomás. A tárgyalás Boza tanító úrék nappalijában zajlott: a szőnyegen ott éktelenkedett a hadnagy vérétől keletkezett fekete folt – a tanító úr felesége állítólag hisztérikus rohamot kapott, amikor meglátta –, az abroszától megfosztott asztalon pedig ott hetykélkedett a sárgaréz bűnjel. A merénylő büntetése természetesen nem lehetett más, mint halál, de mielőtt elvezették volna, Mohácsi András még megkérdezte tőle, miért ragaszkodott annyira ahhoz a vacak töltényhüvelyhez. Minálunk így szokás elszámolni az emberélettel, mondta a parasztember. Fél óra múlva a téglagyár mögötti fejtőben tarkólövéssel kivégezték, és elásták az egyik sárgaföld gödörben.

Mohácsi András a Két Galambban mindenkinek elmesélte ezt a történetet, ami kézen-közön át valahogy a nagyanyám fülébe is eljutott. Rögtön arra gondolt, hogy ha Lédererék bérgyilkost fogadtak, akkor az is ilyen nagybajszú szerb ember lehetett, mert magyar a magyarra itt Bácskában nem emel kezet, és ha szerb volt a gyilkos, akkor valószínűleg az üres töltényhüvelyekkel igazolta a megbízás teljesítését. Ezt az elméletet Petrás Örzsének is elmondta, de az anyósa nem mutatott különösebb érdeklődést. Több mint négy év múlt el a fia halála óta, ő pedig jócskán betöltötte már a hetvenet. Ebben a korban az ember különleges viszonyba keveredik a halállal: csendben tudomásul veszi a másokét, miközben a sajátjára próbál összpontosítani. A töltényhüvelyről szóló történettel a nagymamám így teljesen egyedül maradt, és ez még inkább fokozta benne a keserűséget. Valami azt súgta neki, hogy azok a bizonyos hűznik még mindig ott vannak az Ungár-házban, és ha nem lett volna annyira önérzetes – vagy inkább meggondolatlan –, és nem mond fel időnap előtt, akkor talán a házba is átkerülhetett volna, mondjuk a szezonális nagytakarítások idején, amikor a cselédség az ajtófélfákat is kénytelen lemosni, nem beszélve a szekrények tetejéről. Nem valószínű, hogy a Lédererek annyira könnyelműek lennének, hogy eredeti állapotukban tárolják ezeket a kilőtt golyókat, mert az olyan lenne, mintha önmagukat jelentenék fel, de hogy ereklyeként őrzik, az nemigen lehetett kétséges. Az ember már csak ilyen: egy múzeumi belépőt is hajlamos elraktározni, ha kellemes emlékek fűzik hozzá, az elégtételnél pedig nem létezik semmi kellemesebb. Gyanítható tehát, hogy a Lédererek valamilyen emléktárgyat készítettek abból a kevéske sárgarézből – nyakkendőtűt vagy mandzsettagombot –, olyan tárgyat kéne keresni tehát, ami rézből van, pedig nem abból kéne lennie.      A nagyanyám egyre többet sétálgatott az Ungár-ház előtt, és egyre nagyobb kísértést érzett ahhoz, hogy lenyomja a nagykapu kilincsét. Előre megfogalmazta, mit fog majd mondani a bárónőnek, milyen ürüggyel könyörgi magát vissza a szolgálatába, kínosan ügyelve közben, hogy ne nézzen a régi-új munkaadója szemébe, mert most fordult a kocka: neki, a jövevénynek van takargatni valója, vagy inkább lelkiismeret-furdalásra hergelő hátsó szándéka. Senki nem tudja megmondani, miként fogadta volna őt a világ elől már akkor is rejtőzködő bárónő, de egy szürke októberi délutánon – ezerkilencszáznegyvennégyet mutatott a naptár – SS-katonák özönlöttek a faluba, elfoglalták a községházát, a Boza-iskolát, és bevezették a kijárási tilalmat. A rá következő nap hajnalán összegyűjtötték a zsidókat és elhajtották őket Topolya felé.

A kiabálásra meg a lábdobogásra fölriadt az egész Mohácsi család. Mind a heten odafurakodtak az ablakokhoz – Mohácsi András pedellusnak négy lánya és egy fia volt –, és elborzadva figyelték, hogy a németek betörik az Ungár-ház nagykapuját, és kitaszigálják az utcára a bárót meg a bárónőt. A kövesúton ekkor már egy több száz főből álló, géppisztolyos katonákkal kísért menetoszlop vonult. Ide, ezek közé az emberek közé lökték be a Léderer házaspárt is, akik azonnal eltűntek a fekete nagykabátok és a széles karimájú kalpagok erdejében. A kapualjakból meg a sarkok mögül ekkor elősereglettek a környéken lakók, és mint az ételmaradékra ugró patkányok, besurrantak a nyitva hagyott nagykapun. Aki érte, húzta, cibálta és fosztogatta az Ungárok holmiját: tragacson próbálták eltolni a koloniál sifonérokat és öltözködő szekrényeket, ám azok túl ingatagoknak bizonyultak, és sorra egymásután belezuhantak a ház előtti patakba. A fosztogatók ekkor visszarohantak az épületbe, és fölnyaláboltak mindent, ami a kezük ügyébe került. Húzták, tépték a nehéz brokátfüggönyöket, a drága bundákat, prémgalléros posztókabátokat, flitteres estélyi ruhákat, selyem ágyhuzatokat, vonszolták maguk után a ládákat, éjjeliszekrényeket és székeket, miközben szinte pattogzottak szerteszét a gondatlanságból levert porcelán nippek, antik vázák és bizsutározó dobozkák.

A Mohácsiak sem maradhattak ki ebből a történelmi eseményből: úgy, ahogy voltak, hálóingben futottak át a patak hídján, be az egyre inkább huzatos barlangrendszerre emlékeztető Ungár-házba. A kitárva hagyott nagykaput akkor már baltás emberek bontogatták, mások meg szalmahordó kosárban cipelték föl a szenet a pincéből. A Mohácsi gyerekek bementek a házba és összevissza kalandoztak a kifosztott, lecsupaszított szobákban, de nem találtak semmi értékeset. A halomba szórt, kiforgatott és szétrázott könyvek alatt talán még ott maradhatott egy-két ezüstkanál, ám úgy vélték, a turkálás nem éri meg a fáradságot. A legkisebb Mohácsi lány volt az egyetlen, aki belenyúlt ebbe a papírtömegbe, és rögtön megérzett alatta valami gömbölyűt. Mintha az avarban keresné a frissen lehullott vadgesztenyét, félresöpörte maga elől az iratokat, és megmarkolt egy apró, sárga fémszelencét. Mohácsi Terike senkinek sem szólt egy szót sem: magához vette a tárgyat, és kiszaladt vele az utcára. Éppen akkor ért a Két Galamb elé, amikor az eseményekről majdnem lemaradó nagymamám lihegve és kivörösödve fordult be a sarkon. Egy pillanatig meredten nézték egymást, nagyanyám keze tétován meg is rebbent, de aztán Mohácsi Terike hazafutott az iskolába a szerzeményével.

A kislány kezében látott szelence nem hagyta nyugodni a nagymamámat. Nem tudta, mi történhetett Lédrererékkel, lehet, hogy már nincsenek is az élők sorában, de most már talán nélkülük is megbizonyosodhat az igazáról. Az a vöröshagymára emlékeztető tégely, amit a pedellus lánya markolgatott, több volt mint érdekes. Az ilyen mütyürkébe nem fér bele semmilyen ékszer, ha tartanak is benne valamit, az annyira parányi lehet, hogy jelentőség tekintetében túlnő mindenen. A nagyanyám majd megveszett ezért a tárgyért, ám a pedellust nagy törvényű, hirtelen embernek ismerte, aki elé nem lehetett csak úgy odaállni egy ilyen kéréssel. Terikét kellett becserkésznie valamilyen úton-módon, és ehhez az jelentette az első lépést, hogy elszegődött takarítani a Veronka néni tulajdonába került Két Galambba. Innét könnyen és föltűnés nélkül szemmel tarthatta a Boza-iskolát.

Negyvenöt nyarán a csontsovány bárónő visszajött a faluba és elfoglalta a teljesen kifosztott, szinte romhalmazzá lett otthonát. A háborút megelőző időkben sem szívesen ment ki az emberek közé, de most szó szerint eltűnt a világ színe elől. Lassan, fokozatosan renováltatta a házat, ám ez csak annyira sikerült, hogy lakhatóvá tette, a régi pompának híre sem maradt. A dinnyehalom már negyvenhat nyarán megjelent a kapuja előtt, de erre nekünk, Majorosoknak nem volt szabad ácsingóznunk. Ha nyárvíz idején meglátogattam a kocsmában takarító nagyanyámat, és mint kölyöknek megakadt a szemem a haragoszöld gyümölcsökön, a nagyanyám rögtön odébbtessékelt.

A két Galambot a hatvanas évek közepétől már a Pannónia Vendéglátóipari Vállalat működtette, de Veronka nénit ez nem viselte meg túlságosan, mert a néhány utcával odébb működtetett zugkocsmája a virágkorát élte. Munka után apám is gyakran betért hozzá egy ganglépcsőn elfogyasztott nagyfröccsre. Nagy ritkán én is jelen lehettem ezeken a transzportmunkások közt lefolytatott iszogatós, beszélgetős szeánszokon, és fogalmam sem volt, hogy egy furcsa összeesküvés utórezgéseit látom.

Veronka néni már súlyos cukorbeteg volt, amikor a nyolcvanas évek elején egy disznóvásárlási ügylet részleteinek megbeszélése közben, a Majorosok üzleti érzékén példálózva elárulta nekem, hogy anyámat és apámat Majoros nagymamám kommendálta össze, de hogy pontosan miért, azt csak ő tudhatta. A Mohácsiak ugyanis megbélyegzettek lettek azután, hogy a családfőt 1945-ben egy nacionalista kijelentésért börtönbe zárták. A nagyanyád sokkal gazdagabb partit is találhatott volna apádnak a semmiféle hozománnyal nem rendelkező Mohácsi Terikénél!, mondta Veronka néni félig tréfásan, félig csipkelődve. Nevetgéltem vele egy sort, de csak úgy, ahogy mások tudatlanságán szokás.

Nem tartottam fontosnak, hogy eláruljam: otthon a kredencen őrzünk egy piciny, hagyma alakú szelencét, ami egyforma nagyságú sárgaréz szeletkékből van összeforrasztva. Ha a feje tetejére állítjuk, haloványan ugyan, de megláthatjuk az egész képződmény eredetét: kilenc épphogy csak benyomott gyutacsot, kilenc tölténytalpat, vagy ha úgy tetszik, kilenc egykorvolt pisztolygolyót.

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Egyéb Elbeszélés

A vesztes jutalma

Velük való viaskodásom odáig fajult, hogy megfogadtam, egyik nap, ha korábban végzek, megvárom és móresre tanítom

Egy könnyű nyugtató

Nem is múlt el semennyi idő azután, hogy az infúziós üveget nézte, a világosság mégis másképpen

Ultranacionalisták

Miklovicz esperes bevánszorgott a dolgozószobájába és kénytelen volt meginni egy egész liter bánáti rizlinget, hogy idegileg

Medvehistória

Ha elfelejtette volna, én most elismétlem magának, mi történt aztán, hogy Rizvan Atyimi a faluba érkezett.

Gecsemáni kert

Apám a gyapjú fejkendőt markolva tántorgott ki az udvarra, és azt kiabálta: ez földrengés!, azonnal menjünk