Egy könnyű nyugtató

Olvasták: 1165

Nem is múlt el semennyi idő azután, hogy az infúziós üveget nézte, a világosság mégis másképpen jött be az ablakon, és sem a csapzott hajú fiú, sem a zavarodott öregasszony nem volt a szobában. Egy ápolónő hajolt fölébe, talán kérdezett is valamit, de ő ezt inkább csak sejtette, találomra azt válaszolta, hogy igen, jól aludtam, és a noszogatásnak engedelmeskedve fölkelt, hogy kimenjen a mosdóba, a kórházi egyenpizsama zörgött a lába szárán, mintha pléhből lett volna, aztán behívták a rendelőbe, egy idegen, fiatal dokihoz, akinek valami rossz borotva összevissza szabdalta a képét. Nem tudta levakarni a tekintetét erről a szabásmintáról, képtelenségnek tartotta, hogy a doki nem nézett tükörbe, mialatt borotválkozott, vagy ha igen, és mégsem szórt magára timsót, akkor éppen olyan flúgos mint a páciensei. Most ebben a mivoltában fogja megnézni, hogy ez a pizsamás alak itt előtte megérett-e az elbocsátásra, és ettől neki, a pizsamásnak már most herótja van, pedig a doki még nem is kérdezett semmit, még olyant se, hogy miként telt az éjszaka, mert valahogy így szokás kezdeni egy kórházi kihallgatást. Fölírok magának egy könnyű nyugtatót, mondja az orvos minden rákészülés nélkül, szedje egy hétig, és után mehet vissza dolgozni. Mi a foglalkozása?

Azt kéne mondania, hogy egész nap a forrasztópákával bíbelődik, bütykölgeti a régi, orsós magnókat meg a csöves rádiókat, és délben, ebéd után az asztalra borulva aludni szokott egy kicsit. Az anyja tiszteletben tartja ezt a szokását, szó nélkül félreviszi a tányért, és ez alatt a fél óra alatt még csak nem is mosogat. Zenész vagyok, mondja végül, és kinéz az ablakon, a rozsdás levelű gesztenyefára, aminek október derekán kéne így kinéznie. A doktor leteszi a ceruzát, majd azt mondja, hogy az nagyon jó, a zene segíthet földolgozni ezt a traumát, ugyanakkor érthetővé is teszi, miért reagált ilyen érzékenyen az eseményekre. Az én apám, mondja a doktor, negyvenegy október huszonegyedikén ott volt Kragujevácon, amikor a németek meg a csetnikek körülzárták a várost, és egy büntető expedíció keretében kivégeztek több mint hétezer embert. A gimnáziumból, ahol apám tanított, összeszedték a tanárokat, az igazgatót meg a diákokat ötödiktől nyolcadikig, és a város széli mezőn halomra lőtték őket. Az apám órákig a halott diákjai alatt feküdt, de amikor besötétedett, sikerült valahogy elvergődnie a kukoricásig. Ezt csak azért mondtam el, hogy lássa, nem maga az egyetlen, aki ilyen szörnyű emlékekkel kénytelen élni. A háború után apám visszament tanítani, és aki felületes szemmel nézte, nem is látta rajta, mi mindenen ment keresztül. De a világért sem akarnám párhuzamba állítani a maga helyzetét az apáméval, akkor ugyanis háború volt, és az ilyesmi, ha nem is ennyire durván, de valahogy benne volt a levegőben, most meg béke van, az ember alapvetően a saját ügyes-bajos dolgaival foglalkozik, és bizony súlyos traumát okoz, ha kiderül, hogy ez csak illúzió, bárhol, bármelyik pillanatban lelőhetik a mellettünk álló embert, és mi ez ellen nem tehetünk semmit. A zene igenis segít, az apám is elkezdett zongorázni, de mindig ugyanazt a futamot játszotta, mi gyerekek majd megőrültünk tőle, amikor ezredszer, tízezredszer hallottuk ugyanazt, ám őneki segített, és ez a lényeg. Maga milyen zenét játszik?, nézett föl a papírjaiból hirtelen.

Azt kellett válaszolnia erre, hogy alapvetően, ha már a doktor is ezt a szót használta, spanyol klasszikusokat nejlonhúros gitáron, ám ez abban a közegben, ahonnét ő származik, olyan, mintha füvet szívna az ember, utána jó alaposan ki kell szellőztetni a lakást, nehogy az anyja meg az öccse megérezze, ezt a zenét szégyellni és titkolni kell, mert abban a faluban, ott valahol Szabadka mellett nagy égés lenne Tarregával meg Via Lobosszal előjönni, így hát marad a rock. Ezt a világon mindenütt értik, és a faluban is ez a szabadság megtestesülése, a kemény földmunkához szokott emberek úgy néznek ránk, mint az istenekre, pláne ha föllépés után csíkokként tépdessük le magunkról az olcsó kreppinget, aminek darabjaiért majd megvesznek a lányok. Biztosan nevetségesnek találja ezt, doktor úr, pedig közben végig méltóságteljes tud maradni az ember, mivel ez egy mindenkitől távol tartó fölényes póz, amit egészen addig lehet tartani, amíg a dzsekket be nem dugja az erősítőbe, mert akkor valami más kezdődik. Egészen tegnapig tudtam is, hogy mi, de most már csak sejtem, és ez nagyon bosszant, szinte fáj tőle a fejem, mint egy beszorult névtől, ami itt van az ember nyelve hegyén, ennek semmi köze a zenéhez, ez valami egészen más, magának ezt  jobban kell tudnia, mint nekem. Pontosan tudom, mire gondol, bólint a fiatal orvos, miközben a zárójelentést írja, annak hiányát érzi, ami eddig teljesen kitöltötte az életét. Megszokta, hogy sokkal szabadabb életet azoknál, akik ott voltak körülötte, és most ennek hirtelen vége lett, mert kiderült, hogy mindaz, amit eddig tett vagy tenni szándékozott, nem ér föl ehhez a hatásában óriás cselekedethez, amivel köntörfalazás nélkül ki lehet oltani egy ember életét. Ez rendítette meg, nem pedig a vér és a holttest látványa, a maga zenéje ilyesmire nem képes, de talán még Beethovené sem, hiába szökik fel a zajszint százhúsz decibelre a karmester egyetlen intésére, az mégsem olyan, mint amikor rálőnek az emberre és csak néhány centivel vétik el.

Arról lehet szó, hogy én…, akarta volna válaszolni, de mintha az íróasztal elhúzódott volna tőle. Utána kellett nyúlnia, hogy a peremét megmarkolva legalább hallótávolságában maradjon a fehérköpenyes orvosnak, aki így is apróra töpörödött, nemcsak az állát Mars csatornákként behálózó vágásnyomokat, az arcát sem látta már, kézenfekvő volt azt a fél fejet képzelni a helyére, aminek minden bizonnyal a kórház pincéjében kellett lennie egy jól záródó hullakamrában. Tekintete az asztalt markoló kézre siklott, és ez mintha nem is lett volna az övé: jobb kisujján ott virított egy pecsétgyűrű, maga a kéz pedig otromba volt és szőrös, tökéletesen alkalmatlan akár a legegyszerűbb akkordozásra is. Az orvos mögött, az üvegajtós szerszekrényben egy idegen képmás is fölrémlett, de az annyira gyűrött volt, hogy csak a homlokára fityegő gyér hajat sikerült belőle kivennie. Az orvos meg csak mosolygott, mint aki pontosan tudja, hogy itt már nem lehet segíteni, a golyó célba ért, és ezzel mindennek vége. Neki meg sírni lett volna kedve, mert nem azért jött Belgrádba, hogy meghaljon, hanem azért az átkozott behozatali engedélyért, amitől megváltást remélt, de tán a fölismerhetetlenségig átitatódott vérrel, és tán a zsebében lévő maradék hatszáz márka is erre a sorsra jutott, ha csak a gyilkos ki nem szedte a zsebéből, mielőtt eliszkolt. Az orvos úgy nézett rá, mint aki tisztában van a helyzettel, és hajlandó kijárni neki, hogy a hátralévő életét pecsétgyűrűs hivatalnokként élje le itt, Belgrádban, de arról ne is álmodozzon, hogy valaha is elutazhat abba a képzeletében létező északi, határ menti faluba.

Később, amikor a levelüket hullajtó gesztenyefák között a kórház főkapuja felé ballagott, eszébe jutott, hogy a vonat csak délután fél négykor indul vissza Szabadkára. Néhány utca választotta csak el az Óvárostól, és a zsebében ott zizegett a papír, amiért ideutazott. Hirtelenében nagy kedvet érzett egy igazi, belgrádi kávéra, ám előbb, csak hogy megbizonyosodjon az igazáról, benyúlt a nadrágzsebébe, hogy kivegye és alaposabban is áttanulmányozhassa a cetlit. Az volt, amire számított: egy kórházi elbocsátó lap, olvashatatlan aláírással.

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Egyéb Elbeszélés

A vesztes jutalma

Velük való viaskodásom odáig fajult, hogy megfogadtam, egyik nap, ha korábban végzek, megvárom és móresre tanítom

Tárgyi bizonyíték

A gyanakvástól a kés élénél is vékonyabb határvonal választja el a bizonyosságot. A nagyanyámnak eszébe jutott,

Ultranacionalisták

Miklovicz esperes bevánszorgott a dolgozószobájába és kénytelen volt meginni egy egész liter bánáti rizlinget, hogy idegileg

Medvehistória

Ha elfelejtette volna, én most elismétlem magának, mi történt aztán, hogy Rizvan Atyimi a faluba érkezett.

Gecsemáni kert

Apám a gyapjú fejkendőt markolva tántorgott ki az udvarra, és azt kiabálta: ez földrengés!, azonnal menjünk