Egy könnyű nyugtató

Olvasták: 1164

Frank Zappa frenetikus szólója fölrobbant, a kávéház fölrobbant, a szék, amelyen ült, fölrobbant. Ami fent volt, az alulra került, amin pedig járni lehetett, az elenyészett, mintha nem is létezett volna. Ebben az új állapotban nagyon furcsa, lármás csönd vette körül, talán az űrben, a csillagok közt lehet ilyen. Az arca hozzáért valamihez, amiből melegség sugárzódott, és ez volt az egyetlen jó dolog ebben a kifordultságban. Még mindig ott ült az asztalnál, a lábánál pedig az a valaki feküdt, aki az előbb még pecsétgyűrűs vendég volt, és közömbösen itta a kávéját, most pedig  hiányzott egy jókora darab a fejéből. A vér az egész kávéházat beterítette, de jutott belőle a falra, sőt a gravitációt teljesen megcsúfolandó a plafonra is. Ekkor már nagy volt a kiabálás az utcán, valakik futva közeledtek, bár ő ezt csak egy süketítő szűrőn keresztül hallotta. A pincér a székeket átugrálva menekült, kisvártatva pedig belépett egy milícia. Mintha mondott is volna valamit, ám ekkor a sarkokban ólálkodó sötétség hirtelen előugrott, és mint a földühített macska, éles karmaival cafatokra tépte a világosságot. Később egy fehér köpenyes ember hajolt fölébe, akinek maga sem tudta, milyen indíttatásból, de meg akarta magyarázni ezt az átváltozást. Ugyanolyan volt, mint amikor az ember elgondolkodva megy az utcán, és egy kapu alól hirtelen ráacsarog egy kutya, akarta mondani, és hogy a kávéházban ennél ezerszer nagyobb energiák szabadultak el. Az volt a legborzasztóbb, hogy nem dobolt a szíve és nem is lüktetett a vére. Hagyta, hogy megmosdassák, hogy infúziót kössenek a karjába. A sterilen tiszta kórházi ágyon még sokáig nézte a műanyagcsőben guruló folyadékcseppeket, pedig biztosan tudta magáról, hogy szétlőtték a fejét, következésképpen meg kell hogy legyen halva.

Ne gondoljon arra, ami történt, magának ehhez az ügyhöz nincsen semmi köze, ez csak egy helyi leszámolás, néha megesik az ilyen, mondta az orvos. Rábólintott, hogy, hát persze, érti ő ezt, de ki garantálja, hogy azt az embert lőtték le, akit akartak, és nem valaki mást, akinek, ahogy maga mondja, doktor úr, semmi köze ehhez az egészhez, mert ha jobban szétnézünk a magunk portáján, kiderülhet, hogy mindenhez és mindenkihez van legalább egy hangyapöcsnyi kapcsolódásunk: ki az ördög tudná ezt bebizonyítani, vagy megcáfolni, doktor úr? Az orvost nem lepte meg a kérdés. Már megbocsásson, de ez marhaság, mondta minden indulat nélkül, ne rágja magát emiatt sem, az áldozat ismert alvilági figura volt, egy csomó minden volt a rovásán, és legalább egy tucat hozzá hasonló alaknak elemi éreke volt, hogy meghaljon, de arra azért mérget lehet, hogy a gyilkos soha nem kerül majd kézre, ez szinte hagyomány, úgyhogy ezen az oldalon ne várjon semmilyen bizonyítékot. Higgadjon le, és aludjon egy nagyot, holnap már sokkal jobban fogja érezni magát. Reggel még lesz egy vizsgálat, és ha minden úgy alakul, ahogy alakulnia kell, akkor hazamehet. Ugye, maga nem idevalósi?, kérdezte hirtelen. Szabadkai vagyok, mondta rövid gondolkodás után. Szabadka az már majdnem Európa, mosolygott az orvos, tán csak nem magyar? Félig, az anyám után, mondta bágyadtan. Gondolom, arrafelé az ilyesmi, az orvos az ablakon túlra mutatott, nem nagyon történhetne meg. Nem nagyon, hagyta helyben. Szabadka egy nagy falu.

A doktor ezután kiment a kórteremből, ő pedig ott maradt a csapzott hajú fiú mellett, akit nem sokkal őelőtte hozhattak be ide és altattak el, ahogy a többi pácienst, talán hogy barátkozzanak az elmúlás gondolatával, mert innét csak azon a kerten át vezet út kifelé. Vele is előfordult már, hogy nagyon közel került a halálhoz. Nyolcadikos korában például egy csavarhúzóval belenyúlt a rádióba, és az áram akkorát ütött rajta, hogy a fal tövében szedte össze magát. Vagy később, amikor a faluból bekerült Szabadkára a középiskolába és megszelesedve lelépett a járdáról a száguldó városi busz elé, ha egyik osztálytársa nem rántja vissza, akkor kampec. De mindez semmi ahhoz a kalandhoz képest, amit Topolyán élt át a Zastava 750-esével. Odafelé menet a város előtt el volt romolva a vasúti félsorompó, egy piros sapkás forgalmista terelgette a kocsikat, fölváltva, ahogy útszűkületnél szokták, és ez még rendben is volt, de éjjel, visszafelé jövet már nem volt ott a forgalmista, viszont a félsoromló ugyanúgy volt leengedve, megdögölve, és egyik oldalon se várakozott egy kocsi se, ő pedig káromkodva, hogy a franc ebbe a trehányságba, még mindig nem voltak képesek megjavítani, lelassított és félrehúzta a kormányt, hogy átszlalomozzon a sorompók között, de valami hang mintha azt mondta volna, álljon meg és nézzen körbe, csakis ezért taposott rá a fékre, és a Zastava csikorogva megállt, de csak néhány centire a sínektől, ahol a következő pillanatban százhússzal elszáguldott a Belgrád felől érkező nemzetközi expressz. A kezéből meg a lábából elszállt minden erő, de az mégsem ilyen volt, mégsem robbant föl Frank Zappa szólója, mert tudni lehetett, hogy ezekben az ügyekben ő maga volt az ok és az okozat, nem esett szó leszámolásról, nem kellett azon rágódni, miért az a pecsétgyűrűs, és miért nem ő, igaz is: miért nem ő?, ki garantálja, hogy annak a golyónak oda, abba a fejbe kellett beletrafálni és nem az övébe, elvégre ötven százalékos volt az esély erre, hiszen – a pincért leszámítva – csak ketten ültek abban a kocsmában.

Az infúziós üvegből ritmusos egyhangúsággal pottyantak bele a műanyagcsőbe a folyadékcseppek, és türelmesen megvárták a sorukat a keze fejébe szúrt injekciós tűnél. Meg kellett volna mondani az orvosnak, hogy egy hamis behozatali engedély van a zsebében, mert elképzelhető, hogy az esztrádos pasas mégis meggondolta magát, és ha nyomoznak az ügyben, akkor ez talán segíthet. Kész dzsungel ez a város, odahaza nem múlna el nyomtalanul az ilyesmi, a milícia öt perc alatt elkapná a gyilkost, még a sarokig sem érne el, itt pedig eltűnik, mint az egyenes lécszög a görbék között. Nem lehet mást gondolni erről, csak azt, hogy ha egy élet kiiktatása ennyire egyszerű, akkor az ember hiába bütyköl nagy műgonddal erősítőket, hiába hoz össze egy aránylag jó zenészekből álló bandát, hiába jár el kémkedni a konkurens bandák koncertjeire, hiába vereti meg magát a kocsmák hátsó udvarán olyan lányokért, akiket aztán mások visznek haza, és hiába van otthon a fiókban több kazettányi saját száma, úgy érzi magát, mint az a festő, aki poszterről másolja a villámcsapástól megvadult lovat, de egy napon eljut Pestre, a Szépművészeti Múzeumba, és megtalálja az eredetit. Épphogy csak rápillant, máris tudja, hogy fölösleges volt minden kínlódása, amit ő csinált, abból legfeljebb szar lesz és nem művészet, és eztán nem számít neki az se, ha ez az egész másvalakivel esik meg. Ha például nem őt lövik fejbe, hanem egy maffiózót, aki hozzá hasonlóan gondolkodik az életről, és jól elvan a drogos, kurvás meg ingatlanbizniszes ügyleteivel, mert azt hiszi, az ő világa meg a halottak világa közt nincs átjáró, de egy napon mégis ott találja magát a proszektúrán egy pléhtepsiben, és a fölé húzott lámpaernyő tükrében csodálkozva látja, hogy a fél feje hiányzik.

A fene ebbe azt egészbe, doktor úr, ha nem kéne aludnom, most megmagyaráznám, mi a bajom. A eléggé szűkszavú délutáni vallomásomat például azzal egészíteném ki, hogy az a robbanás, ami Frank Zappa szólója nyomán keletkezett, mintha a földet is levitte volna a pályájáról. Maguk, kívülállók semmit sem érezhettek ebből: kétszáz kilométerre innét az öcsém meg az anyám közömbösen tették a dolgukat, maga meg éppen gyomormosást adott ennek a begyógyszerezett srácnak itt mellettem, de a bolond öregasszony sem érzett semmit, amikor rohamot kapott és őrjöngeni kezdett az utcán. Ez most mind az eszemben van, de holnap reggel, miután magamhoz térek, már nem fogok emlékezni semmire. Nem fogom tudni elmondani, hogy rájöttem: megszámlálhatatlanul sok világ van, amelyek között normális esetben nincs átjárás. Az én világom nem érhet össze a magáéval, legfeljebb csak érintkezhet vele néhány ponton, és én sem érhetem el a magáét, de még az anyámét, meg az öcsémét sem. De ha valakinek szétlövik a fejét alig fél méterre az embertől, akkor azt nem lehet másként magyarázni, mint hogy egy másik világból valami átszakadt az övébe, és innentől fogva már látszik az is, ami eddig nem, és riasztó lesz, hogy az a sok idegenség, ami mellett ezidáig könnyedén elhaladt, most támadólag életre kel, és úgy összelapítja, mint az emlékkönyv lapjai a közéjük zárt virágot.

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Egyéb Elbeszélés

A vesztes jutalma

A két hölgy lelkesen gratulált, majd közölték, egyelőre felügyelő lesz a beosztásom. Azt hittem, viccelnek és

Tárgyi bizonyíték

Ha csak egy kicsivel is rosszabbul álltak volna a Kamjonkai Szemzők, és nem telik nekik Mercedes-Benzre,

Ultranacionalisták

Az esperes gyakorlott mozdulattal bánáti rizlinget löttyintett a papné által odakészített poharakba, majd kijelentette: Akármibe mernék

Medvehistória

Ha elfelejtette volna, én most elismétlem magának, mi történt aztán, hogy Rizvan Atyimi a faluba érkezett.

Gecsemáni kert

Leguggoltam a lába elé, mert így kikerülhettem a pillantását, ami szinte osztogatta a nagyon is kézenfekvő