Egy könnyű nyugtató

Itt: Elbeszélés

A kórházban biztosan tekintélyes hallgatóságra lelt volna, ha képes elmesélni, mi történt vele, de csak feküdt a lepedő alatt. Hol a forróság rázta, hol meg a hideg, talán mert az ablakon betóduló meleget az ajtó felől érkező huzat néha jócskán megkontrázta, éppen olyan ritmusban, ahogy a patológián ki-be húzogatták a zúzmarás pléhtepsiket. Nagyon távoli, kezdetleges emlék volt már az ideutazása, a hajnaltól délelőttig tartó vonatút, és a megbeszélés azzal a fazonnal, akivel telefonon többször is egyeztetett, és akit nem ilyennek képzelt el. Csak annyit lehetett róla tudni, hogy esztráddal foglalkozik, és egy Volkswagen kombival járja az országot. Ehhez a farkasoknak való élethez nem illett a Belgrád előkelő negyedében álló kertes ház, meg a széles, fügefákkal körbegyalázott terasz, ahol az üzletet megkötötték. Ötszáz márkát tejelt neki a behozatali engedélyért, de utána akár rögtön indulhatott volna Ausztriába a hangfalakért. A fazon egy pillanatig sem marasztalta, ezért sietve elköszönt, és az idefelé érzett nyomás alól fölszabadulva, megnyújtott lépésekkel kocogott le a Száva partján húzódó Óvárosba. A vonat csak fél négykor indult vissza Szabadkára, de a zsebében ott zizegett a papír, ami vámmenteséget és pénzbe átszámítva legalább ezer márkát ért. Hirtelenében nagy kedvet érzett egy igazi belgrádi kávéra.

Estefelé a mentősök egy minden jel szerint bolond öregasszonyt fektettek le a mellette lévő ágyra. Tágra meredt szemmel nézelődött, mint aki furcsállja, hogy ezen az osztályon nem választják szét a női és a férfi betegeket, de a pillantása végül megakadt a sarokban, és ott is maradt. Úgy tűnt, a zománcfestékkel lekent falak sem állítják meg ezt az átható, rádiósugárszerű nézést. Arra gondolt, hogy a szomszéd öregasszony talán éppen most veri meg szemmel az egymásba ágyazódott alacsony, bódészerű kávéházakat, amelyekbe kilencnél többen nemigen férnek be, és szinte összeér bennük az emberek válla. Egymás keze közül isszák a kávét, és ha valaki szétnyitja a Politikát vagy a Borbát, az egész bódét ellepi a nyomdafesték szaga, hogy összekeveredjen a friss főzet párájával, az izzadság bűzével meg az olcsó áftersévvel.

Mint újdonsült behozataliengedély-tulajdonos egy találomra kiválasztott, de a többinél tisztábbnak látszó, és első ránézésre egy kicsit tágasabb kávéházba tért be. Az egyetlen vendég volt, később jött be az a nagydarab, negyven év körüli ember. Hajszálpontosan emlékezett erre a mozzanatra: látta a szőrös kézfejet, amint megragadja és hátrébb tolja a széket, még a pecsétgyűrűre is emlékszik, amit az a nagydarab a kisujján viselt. A mellette lévő asztalnál telepedett meg, és egy kockás zsebkenővel letörölte a homlokát. Dél körül járt az idő, de az Óvárosban ez még szinte hajnalnak minősül. Való igaz, hogy a gyorsétkezdék előtt ilyenkor már nyárson sütik a hajnalban megnyúzott bárányt, és vannak resztoránok, ahonnét zeneszó is hallatszik, ám ez itt olyan, mint a kísértetek nappali huhogása: világosban az ilyesmi nem létezik. De este megköt, és birtokba vesz minden hangot, ami a város forgalmasabb részeiről ideszivárog.

A másik oldalán egy fiú feküdt, aki jobb állapotában tán hozzá hasonlított: farmerje, szögekkel kivert, halálfejes bőrdzsekije leadva az idegosztály értékmegőrzőjében. Most hanyatt fekszik, mint aki meghalt. Az izzadságtól meg a hányástól összecsimbókosodott haja az egész arcát beborítja, csak az álla hegye és az orra látszik ki belőle. Kezét mereven a teste mellé szorítja, fakó, szinte már szederjes a bőre, de így legalább kirajzolódnak rajta a vénák.

Az a szőrös kézfej ott a kávéházban tökéletes ellenpólusa volt ennek. Fizikai képtelenség lett volna lefogni vele mondjuk egy bonyolultabb akkordot, de ezt feltételezni éppen olyan nagyképűség, mint amikor a tornász azt mondja: nem ember, aki nem tud megcsinálni legalább négy flipflapot. Nem foglalkozott a nagydarab ürgével, egy ilyen kivételes napon, amikor végre megvan a hónapokon át vadászott behozatali engedély, egy ilyen gyönyörű napon le kell szarni azt, hogy kinek milyen a kézfeje, ez az alak amúgy sem a belgrádi rádió zenekarában basszusgitározik.

Az egész bandája beleszállt az új cuccba, innentől tehát erkölcsileg is közük van egymáshoz. Nem mintha eddig széthúzás lett volna, de ha nem szedi össze szinte a bácskai határból ezt a négy embert, sosem lesz belőlük együttes. És mintha csak tegnap lett volna, amikor gyerekfejjel gitárt fabrikált. Addig ügyködött rajta, amíg ki nem csalt belőle valamilyen hangzást. Negyedikes volt, amikor az iskolában megalakult a tamburazenekar, és ő lett az egyik kontrás. Ez már nagyon hasonlított a gitárra, de mire megtanult vele akkordozni, azt iskolának lejárt a bérleti szerződése a hangszerekre. Az első igazi gitárját, egy csehszlovák Melódiát a katonaság után vette. Akkor még szép volt az élet, azóta minden csak kínlódás, és csak remélni lehet, hogy a nagy kínnal összekuporgatott hangfalaktól minden jobbra fordul. Ezzel a cuccal már lesz tartásuk, és a minőségi zenére hivatkozva visszamondhatják az idióta lakodalmakat. Az embernek a pöcse is föláll, ha belegondol, miként löki majd a mélynyomó a Black Magic Woman alá a basszust, nem beszélve arról, hogy ezzel a technikával végre Zappát is lehet majd nyomatni. Róla a pólyás babák is tudják, hogy egyszer koncert közben lestimmelődött a gitárja, mire levágott egy olyan improvizációt, amibe beleszőtte a hangolást. Ha ezt a trükköt nem is, de a Certified Bluest meg lehet majd próbálni. Így tűnődött, miközben lassú, álmatag mozdulatokkal kevergette azt a csésze kávét, amelynek ízét sohasem érezte meg: hirtelen kivágódott az alumíniumkeretes plexiüveg ajtó, berontott valaki, és egy pisztollyal szétlőtte a tőle csak karnyújtásnyi távolságban ülő vendég fejét.

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Vélemény, hozzászólás?