A rendszer gazdája

2013.01.18.
Olvasták: 1.3K

A vállalatot tavalyelőtt megvette egy külföldi konzorcium, és logisztikai bázist épített a helyére, de ő ezt már csak hallotta valakitől. Kilépett a cégtől, és többet a tájékára sem ment annak a környéknek. Az öreg Dózsai halálhírét is egy volt kollégája hozta meg neki: a mester állítólag sárgaságot kapott, és amikor orvoshoz került, már nem lehetett rajta segíteni. A híresztelések szerint az utolsó napjaiban olyan színe volt, mint a frissen kikelt verébfiókák csőrének, de még akkor is csak a hülyéskedésen ját az esze. Kórházban halt meg, és lehet, hogy éppen viccmesélés közben röppent ki belőle a lélek, úgy, hogy a csattanót már magának az Atyaúristennek mondta el. A közös emlékek, a szent egyszerűség mindenek felett álló eszméjével bekeretezve már akkor is olyan fakóak voltak, mint a padlászugból előkerült múlt századi dagerrotípiák, és azóta csak romlott az állapotuk. Sosem hitte volna, hogy egyszer még vissza kell kanyarodnia az öreg Dózsaitól hallott életfilozófiához, ráadásul éppen ilyen vitális kérdésben, mint amilyen a rendszer. Ha nem lenne ennyire kiélezett a helyzet, talán még el is játszadozna a gondolattal, hogy az öregnek mit jelentene ez a fogalom – nem tévedne nagyot, ha az államhatalomra tippelne –, de így, mezítlábasan, egy szál alsónadrágban csak azt tudja mondani, amit William Blake egyik látomásos pillanatában: hajtsd szekeredet a holtak csontjait át. Lehet, hogy az öreg Dózsai is erre noszogatná, pedig ez a gondolat már önmagában is gyalázat. A szent egyszerűségre, a racionálisra törekvés az, ami idáig elvezette, ez az a képesség, hogy szaktudás nélkül is használni tudja a rendszert, sőt a világgal is képes ezt elhitetni. Mert bármennyire is hivalkodónak tűnik, az igazság az, hogy rajta kerékpározik az információs szupersztrádán, amelyről az iskolatársai majdnem mindannyian lemaradtak, hiába keres rájuk a weben, senkinek sincs fönt a neve, miközben ő több mint kétszáz hivatkozást tudhat magáénak, és ez éppen elég ok a büszkeségre, csak ne szart volna be a rendszer, a fene egye meg.

A doboz oldalát lecsavarozva máris megnyílik előtte az a titkos és izgalmas gépbelső, ami a színes zsinórok és a nyomtatott áramkörök tobzódásában éppen olyan bizarr látvány, mint a meglékelt koponyából kitüremkedő agytekervényeké. Régebben a mostanihoz hasonló helyzetekben minden alkatrészt kipakolt a dobozból, és egyenként visszarakva, újból és újból próbálgatva a gép előbb-utóbb életre kelt. Halovány esély mutatkozott csak arra, hogy ez a módszer most is működni fog, mert a rendszer nem lélekként szálldosott ki a dobozból, horzsolván éjt s napot, hanem nyekeregve, küszködve próbálta életre hívni önmagát. Már csak ezért is a lehető legkörültekintőbb óvatossággal érintette meg a tirketarka zsinórokat, szétfésülte őket, mintha azok agyvelőbe ragadt hajtincsek lennének, aztán megtapogatta a zöldes fényű prespán lapokat, amelyek még mindig langyosak voltak. Visszás és meglepetést keltő is volt ez egyszerre, majdnem úgy érezte magát, mintha egy halottat kéne széttrancsíroznia, hogy megtalálja azt a gombostűfejnyi pörsenést, ami a vér útját megakasztotta, de ennek előtte el kellett távolítani azokat a lebenyeket és redőket, amelyek miniatűr szoborparkként bizonygatták a halál elkerülhetetlenségét.

Nehéz kézzel nyúlt ki az első lemez után, két ujja közé csippentve kezdte huzigálni, ám az nem engedett. Fel kellett hagyni az agyvelővel kapcsolatos hülye képzelgéssel, és nekiesni úgy, ahogy a mesterétől tanulta. Majd csak megenged az a csatlakozó, föltéve, hogy nem forradt bele az aljzatba, de ez egész egyszerűen képtelenség, már mozog is, sőt döccent egyet, ugyanúgy, mint a kirángatott zápfog, és íme, a kezében van az a bizonyos alkatrész, ő pedig megnyugodva látta rajta a kidudorodásokat és az egyenetlenségeket, amelyeknek szakszerűen ellenállások és kondenzátorok a nevük. A nyomtatott áramkörök mélyebben lapulnak, akár a fogzománc alatt az idegszál, semmiképpen sem bánthatja meg őket, és ez megnyugtató, mert úgy tudja, hogy ezek a megkövült százlábúra emlékeztető kicsinységek borzasztóan sérülékenyek, némelyik az emberi test keltette elektromosságtól is képes tönkremenni. De itt most nem fenyeget ez a veszély, az egyik ezüstszínű bogyó maradt csak a kezében, egy inggombnál alig nagyobb fémpötty, föltehetően az előbbi rándításkor szakadt le a helyéről, ott zörög a tenyerében, és ő ezt szinte nem akarja elhinni. Aztán lassan, tagoltan elsuttogja a tettüket rögvest megbánó gyilkosok kulcsmondatát, hogy atyaúristen, mit csináltam, mert ez azt jelenti, hogy megsérült a videokártyának nevezett vitális alkatrész, amely csúcsragadozó volt ebben a szűkre szabott hi-tech állatkertben. Tavaly, amikor jól ment a sora, százhúszezerért vette meg, és egészen eddig az átkozott reggelig kiválóan működött, de hogy ezután már meg sem fog nyikkanni, arra mérget lehet venni.

Lerogyott a székre, mert most már végleg föl kellett adnia a rendszer gyors visszaállításának gondolatát. Kinézett a mindig mocskos ablakon át a parkolóra, ahol gondtalannak tűnő emberek nyitogatták és csukogatták gépkocsijaik ajtaját, fogalmuk sem volt erről a drámáról itt fönt a harmadikon, fogalmuk sem volt arról, hogy egy kapkodó mozdulat éppen most tépett darabokra egy egész galaktikát, fogalmuk sem volt a rendszerről. Békésen dobálgatták be az aprót az örökké éhes parkolóautomatába, vagy veszekedtek a zöld-szürke felsőt viselő ellenőrrel, ám ez mind csak újabb bizonyítéka volt a felhőtlen boldogságnak, mert ezekből a helyzetekből akár egy vállrándítással is ki lehetett kecmeregni, miközben ő itt fönt azon tűnődött, mit kezdjen a rendszer nélkül üres ciszternává minősült életével. Minden munkája, célja és törekvése benne rekedt a masinában, büszkeségének eme féltett zászlóshajójában, amellyel így ebben az állapotában legfeljebb annyit lehetett kezdeni, amennyit egy közszemlére tett modern szoborral.

Kivánszorgott a konyhába, és lassú, gépies mozdulatokkal előszedte a kávéfőzés eszközeit. A kő egyre idegesítőbben hűtötte a talpát, de mindannak ellenére, hogy az előbb jóvátehetetlen hibák halmazát követte el, még mindig pislákolt benne a reggeli elszántság. Ha például visszaforrasztaná azt a mütyürt a helyére, talán a rendszer is életre kelne. Ám amint letekerte az éppen csak belobbantott gázrózsát és visszaoldalgott a szobába, rögtön látta, hogy ez lehetetlen: a letört alkatrészen nem maradt semmilyen kiágaskodó rész, a prespán pedig maga volt a dzsungel, amelyből a mit sem sejtő bogárkutató letört egy suhángot. Visszaült a székre, a bűzös zoknik és szennyes trikók rétegeiből képződött trónra, és arra gondolt, mennyire méltatlan, mennyire férfiatlan ez a helyzet azok után, hogy fiatalabb éveiben karvastagságú kábelekkel kellett küszködnie, amelyeken később, mihelyst a helyükre illesztette őket, egész üzemrészeket ellátó áramok zürrögtek. Ha akkor valaki elébe állt volna, és azt mondja, hogy egyszer még egy apró kondenzátor miatt fog sírva fakadni, őszintén és tiszteletlenül kiröhögi az illetőt. Erős volt és magabiztos, a bicepszén jól kirajzolódtak az izomszálkák, és azt sem lehet letagadni, hogy télikabátban sem nyomott többet hetvenöt kilónál. A gyakornoklányok érdekelték, és nem valami homályos, mindenek fölött álló és tán nem is létező rendszer. Az öreg Dózsai is nagyot röhögne ezen az egészen, ha látná, márpedig ki garantálja, hogy nem látja, nem reinkarnálódott éppen abban a fikuszban, amit a felesége hagyott itt, miután elköltözött. Kár, hogy csak minden szökőévben ad inni ennek a növénynek, de a mester tán még ezt sem venné zokon. Szinte még mindig hallja azt a mondatát, amely szerint a kalapács nem eszköz, hanem műszer. Az a hiba, amelyet nem lehet vele orvosolni, nem is létezik. A spájzban, az üres dunsztosüvegek mögött ő is tárol egy kalapácsot, de arra azért nem vetemedne, hogy ráemelje erre a haszontalanságában is méregdrága masinára. Csak a vízhűtés volt egy vagyon, nem beszélve az új típusú, gyorsabb adatforgalmú merevlemezekről. Az öreg Dózsai biztosan betenné ezt a kártyát a helyére, ahogy van, és ha jobban belegondol, ezzel az ötlettel már nem is veszíthet semmit.

A lába már szinte kékre fagyott, esztelenség lenne tovább feszíteni a húrt, de ezt az egy próbát azért még meg kell cselekednie. Ha most sem sikerül, ha a rendszer továbbra is halott marad, leszarja az egészet, aztán meg teleengedi a kádat forró vízzel, és legalább három óra hosszáig áztatja magát. Mintha nem is az ő ujjai kaparásznának a gép belsejében, hanem az öreg Dózsai párnás, rücskös bütykei. A kártya mégis elsőre becsusszan a helyére, és ez elkerülhetetlenné teszi a következő műveletsort: a kapcsológomb immár ki tudja hanyadszori megnyomását. Az az átkozott gép pedig rögtön megéled. Előbb zürrögni, aztán alig hallhatóan kelepelni kezd. Nem biztos, hogy egy öreg dzsin ébredezik az alkatrészek között, lehet, hogy csak egy vetési vajú. De ez most már teljesen mindegy, mert a monitoron végigfutnak a fehér betűk, majd sötétzöldre változik a háttér, legvégül pedig megjelenik az a kép, amit az apjáról készített még a nyolcvanas évek elején. Ez a kedvenc háttérképe: az alig hogy nyugdíjba vonult fater csípőre tett kézzel áll az udvaron a nagy diófa árnyékában, piros bársonypapuccsal a lábán. Máskor mindig ez a látvány teremti meg a külvilág és a rendszer közötti kapcsolatot, de most szó sincs ilyesmiről. A fater és a piros papucs nem számít ahhoz az örvendetes tényhez képest, hogy perceken belül elolvashatja az e-mailjeit. Mindegy az is, hogy az öreg Dózsai nélkül nemcsak hogy gyáva volt, hanem egyenesen beszari. Mindegy ez most már, mert a rendszer, akár egy gigantikus fallosz, fölállt és működni kész. Kondenzátor, zokni és feketekávé nélkül, de az idők végezetéig.

Majoros Sándor

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Ne hagyja ki ezt sem: