Ultranacionalisták

Itt: Elbeszélés

A környék legfőbb nevezetessége egy vaskúpnak mondott épületmaradvány volt. Kint magasodott a falu szélén, és szakasztott úgy nézett ki, mint valami fémrudakból, lemezekből összetákolt görbe várkastély. Akinek romantikázni támadt kedve, befeküdhetett a vaslemezek alá, nekidőlhetett az elferdült oszlopoknak, hintázhatott a trapézszerű rudakon, de föl is kapaszkodhatott a kúp hegyébe, és messzelátózhatta a határban pisilni leguggoló, répaegyelő lányokat. Tavasszal az egész domboldalt elborították a vadvirágok, kiváltképp az élénksárga gólyahír. Nyáron a búzavirág és a pipacs korszaka következett, ősszel a kikerics virított, télen meg minden szőrmókos lett a zúzmarától.

A nyolcvanas évek vége felé a frissen nyugdíjba vonult Kolb tanító úr kiderítette, hogy a vaskúp egy tizenkilencedik századi gurigagyár maradványa. Egy puha fedelű füzetecskét is kiadott, melyben fölsorakoztatta a megtalált bizonyítékokat, és jelezte, hogy ez csak a kezdet, a vaskúppal kapcsolatban bőven van még mit mondania. A könyvecske megjelentetését a helyi közösség is támogatta, és ez azt a látszatot keltette, hogy Kolb tanító úr fölkérésre kutatott, sőt előkészítette a terepet valaminek, ami a vaskúpra nézvést csak rosszat jelenthetett. Mert mi az, hogy van még mit mondania? Tán csak nem azt akarja bejelenteni, hogy el fogják tüntetni a kedvencünket?! Mintha azt mondta volna: térjetek észhez emberek, ez csak egy géproncs, egy gurigagyár maradványa. Hulladéktelep, értitek, hulladéktelep!

Nem sokkal azután, hogy a füzetecske napvilágot látott, valaki betörte Kolb tanító úr házának ablakát. Az ismeretlen elkövető Köböly aláírással egy levelet kötözött az üvegtörésre használt kődarabra. Azt fejtegette benne, hogy Kolb tanító úr nemcsak egy szemét áruló, aki valamilyen fos honoráriumért eladta magát az ellenségnek, de fingja sincs az igazságról. Merthogy a vaskúp nem más, mint a legendás hun király, Atilla sírjának legkülső vasfoglalata. Ha valaki ásni kezdene a tövében, játszi könnyedséggel meglelné az ugyanilyen ezüstfoglalatot, sokkal lejjebb pedig azt a bizonyos aranykoporsót, amelyről a legendák szólnak.

Kolb tanító úr majd megzavarodott a dühtől és a rémülettől. Kénytelen volt meginni egy vizespohár stari vinjakot, hogy idegileg rendbe jöjjön. Csak ezután merészkedett ki a kertbe, hogy a répát kapáló feleségének, Matilkának beszámoljon a történtekről. De még mielőtt elszánta volna magát, fölsejlett előtte egy régi emlék, amikor kíméletlenül megpofozott két kölyköt, mert a május elsejei ünnepségre emelt alkalmai vécék ajtajára anyacsavart, illetve apacsavart rajzoltak. Hiába mondogatták neki a fiúk, hogy az ábrák csak jelképezik a mindenki által tudott lényeget, Kolb tanító úr nekik esett és ütötte-verte őket. Vajon ők írhatták ezt a levelet?

Matilka azzal a hírrel fogadta, hogy ő már régóta tudja: komoly bajok vannak az országban. Tegnap a piacon például azt hallotta az uszadékfát áruló cigányoktól, hogy az ócskavas ára nemsokára a száraz aranyéval fog vetekedni. Az a roncs ott, a falu szélén már most megér egy vagyont, ráadásul messzebbre ellátszik, mint a református templom tornya. Olyasféle tájékozódási pontja lehet az ellenségnek, mint amilyen a téglagyár kéménye volt a második világháborúban. Amíg a magyarok föl nem robbantották, a Liberátorok itt kanyarodtak el, és vették az irányt Budapest felé. Lehet, hogy a vaskúpnak is ez lesz a sorsa, merthogy a vak is látja: háború lesz hamarosan.

Kolb tanító úr a két tenyere közé szorította a halántékát. De hát miért törték be az ablakunkat? Mi bántó van abban, ha az ember kimondja az igazságot? Matilka betolta a góré lécei közé a kapát, és azt mondta, nincsen olyan igazság, amelyik ne ütközne egy másik igazsággal, ezért haladéktalanul írni kell egy helyreigazítást, és kiragasztani a piac hirdetőtáblájára. És mit igazítsak helyre?, nézett nagyot Kolb tanító úr. Tulajdonképpen semmit, mondta Matilka, csak tedd közzé, hogy nincs közöd a vaskúp állítólagos eladásához. Ha pedig a munkáddal véletlenül megsértettél valakit, az illető elnézését és bocsánatát kéred. Szó sem lehet róla!, tiltakozott Kolb tanító úr. Ettől válnék csak igazán nevetségessé! Nincs szánalmasabb annál, aki mentegetőzni kezd, miután kapott egy hatalmas pofont.

Aznap éjjel semmit nem aludt. Nem tudta megmondani, hány gyereket mókolt föl több mint negyvenéves tanítói pályafutása során, de biztos volt benne, hogy egyikőjük sem vetemedne ilyen aljasságra. Eszébe jutottak a padláson bedobozolva őrizgetett régi magyar dolgozatok. Ha elővenné őket, a kézírás alapján talán azonosíthatná az illetőt. Nem, ennél sokkal gyorsabb és biztosabb módszerre volt szüksége. Már megvirradt, amikor eszébe jutott legjobb barátja, Miklovicz Géza, az esperes.

Tavasz óta nagy, kövér forgószelek kacsáztak a kertek alján. Nyom nélkül eltüntették a dűlőutak áprilisban még tengelyig érő tócsáit, és időnap előtt beérlelték a birsalmát. A termés hosszú, fonnyadt csöcsökként lógott a körtefákról, nem volt gusztusa rájuk még a seregélyeknek sem. Az okosabbak azt hajtogatták, nem is ez a baj, hanem hogy a szárazság elapasztotta a Drina és a Neretva tározóit. Az erőművek turbinái félig szárazon forognak, és még csak október közepét írjuk. Rossz rágondolni, mi lesz majd télen, ha fűteni kezd a nép?

A paplak felé lopakodó Kolb tanító úr nem az áramellátás küszöbön álló gondjaival, hanem a saját bajával foglalkozott. Az utóbbi időben sokat fájt a dereka, de azért nem múlt el nap anélkül, hogy ne látogatott volna el a nyugdíjasklubba. Ha mégis otthon maradt, vagy a kertjében bogarászott, vagy orosz klasszikusok olvasásával múlatta az idejét. Nem vágyott sem pénzre, sem utazásra, és a legkevésbé erre a hirtelen jött, kétes értékű népszerűségre. A szembejövők most még köszöntek neki, de talán csak beidegződésből. Látszott rajtuk, hogy legszívesebben szemközt köpték volna.

Miklovicz esperes elolvasta Köböly levelét, aztán négyrét hajtogatta a papírost, és visszaadta a barátjának. Ezt a levelet egy ultranacionalista írta, jelentette ki azután. Nem világos, mi célja volt vele, de nyilvánvaló, hogy nem téged akart megtámadni. De hát beverte az ablakomat!, mondta Kolb tanító úr. Az odáig rendben is van, bólintott a pap, de az a tézis, amit emleget, akkora őrültség, hogy nem állhat meg önmagában. Kolb tanító úr nem értette ezt a fejtegetést, de az esperes megmagyarázta, hogy a Köböly nevű ultranacionalista minden bizonnyal azért folyamodott az ablakbeverés ősi módszeréhez, mert biztosra vette: Kolb tanító úr meg fog ijedni, és közzétesz egy helyreigazítás-féleséget a piac hirdetőtábláján, amivel totálisan nevetségessé teszi magát. Mert ez lenne a leglogikusabb lépés azok után, hogy a látszat arra vall: föltámadt ellene a népharag. És mi lenne az illogikus?, kérdezte Kolb tanító úr rekedtes hangon. Csakis az, ha kiállnál az emberek elé, s azt mondanád: megtudtad, hogy a falu vezetői el akarják herdálni a vaskúpot. De hát ez nem igaz!, tiltakozott a tanító úr. Miért ne lenne az?, mosolygott a pap. Mert nincs rá bizonyítékod? Gondold csak el barátom, mennyit érhet az a telek ott a falu szélén. Sokan ácsingózhatnak rá, mégsem meri rátenni a kezét senki, mert ezzel maga ellen fordítaná azokat, akik hoppon maradtak. Áldozati bárány kell nekik, akit odalökhetnek a nép elé, hogy nyugodtan szervezkedhessenek a háttérben.

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Vélemény, hozzászólás?