Medvehistória

Olvasták: 453

Ha elfelejtette volna, én most elismétlem magának, mi történt aztán, hogy Rizvan Atyimi a faluba érkezett. Lehet, hogy már nem emlékszik, de maga akkor már vagy három hónapja Béresnél, a mozigépésznél dolgozott. A fél egyes busszal meghozott filmesládikót biciklire tette, és elszállította a moziba, másnap pedig visszavitte ugyanoda. A kalauz csak kihajította a küldeményt az út szélére, és maga akkor ment érte, amikor akart. A visszaszállítás ugyanilyen egyszerűen zajlott: maga elvitte a buszmegállóba a ládikót, és a sorsára hagyta. A kalauz mindig leszállt érte, és betette a busz csomagterébe. Emlékszik arra a napra, amikor valaki fölfeszítette a ládát, és kilopta belőle az előző este bemutatott film kópiáját? Ilyesmi még egyszer nem fordulhatott elő, ezért Béres utasításba adta, hogy maga mindaddig maradjon a helyszínen, amíg a busz meg nem érkezik. Ott várakozott hát azon a napon is, amikor Rizvan Atyimi megérkezett.

Aznap a fél egyes járat sokat késett, mintha valami föltartotta volna. Persze motorhibára is lehetett gyanakodni, mert vén kasztli volt az a járgány, csak erre a félreeső járatra használták, és állandóan lebegett fölötte a forgalomból való kivonás réme. Maga az árokparton ülve egy kétdinárost pörgetett az ujjai között, s a hazafelé igyekvő iskolás lányok után bámult. Annyira belemélyedt ebbe a nagy összpontosítást igénylő munkába, hogy el is feledkezett a buszról. Már beért a központba, sőt a patak nagyhídját is meghaladta, amikor észrevette, hogy furcsán dübörög valami a busz belsejében. Régebben maga abban a kiváltságban részesült, hogy egy olajozás nélküli Belorusz traktort vezethetett, de annak sem volt ennyire förtelmes hangja. Édes istenem, sóhajtott maga ekkor, és eltette a kétdinárost, éppen most kell széthullania ennek a vacaknak? De ahogy a jármű közelebb ért, már biztos volt benne, hogy nem a kenés nélkül maradt dugattyúk okozzák azt a zajt, hanem –­ és ekkor fölöttébb meglepődött ­– egy irdatlanul nagy ütős hangszer.

A megállóba érkező busz hátulsó ajtaján kimászott egy férfi, akinek arcberendezésén, ruházatán rögtön látszott, hogy hegylakó. Hasán kocsikerék méretű nagydob csüngött, amelyet egy kiszálkásodott akácfadarabbal ütemesen püfölgetett, miközben a másik kezével hosszú láncot vonszolt ki a buszból. Hol megfeszült, hol ellazult ez a lánc, és mintha morgás is hallatszott volna odabentről, de lehet, hogy az csak a dobolás visszhangja volt, legalábbis maga erre gyanakodhatott. Az első ajtón kitóduló utasok pedig mintha magát, pontosabban az elképedését röhögték volna. Már majdnem odaszólt nekik, hogy a jó édes anyukájukkal viccelődjenek, amikor az autóbuszból előbújt egy hátulsó lábain egyensúlyozó barnamedve.

Maga jól tudta, hogy pár száz kilométerrel délebbre az emberek olykor kismalacot, bárányt vagy kecskegidát is szállítanak az autóbuszon, de hogy valaha is medvét utaztattak volna ­ ráadásul itt, a Balkán legészakibb csücskében ­, azt egész egyszerűen nem hitte el. Ki ez az ipse, hogy ilyesmit is megengedhet magának?! Nem sok pénze lehet, ha már autóbuszon kénytelen utaztatni a jószágállományát. Fontos pártember talán? Ezen tűnődhetett, miközben a medve, mintha csak tiltakozna a feltevés ellen, sután billegetni kezdte a fejét.

Ekkor egy ismerős fiú, Gyónási Laci odament magához, és azt mondta, sürgősen szerezzen egy liter pálinkát, ha kedves az élete. Maga csak hápogott, hogy miért éppen pálinkát, mire Gyónási nevetve fölvilágosította, hogy a medvés ember, mielőtt fölkönyörögte volna magát s állatát a buszba, kijelentette: mindaddig dobolnia kell, amíg a bundásnak nem adhat pálinkába áztatott kenyeret, mert az csak ettől képes megnyugodni.

Proletye ná moje ráme szlétye, gyurgyevák ze-e-le-enií!* ­ rikoltotta a jövevény, miközben jobb kezében az akácfadarabbal, baljában egy vékony pálcikával ütlegelte a dobot, éspedig úgy, hogy közben a láncot is tartotta. A bundás tétován fölemelte az egyik lábát, majd visszaengedte. Na mi lesz, hozod már azt a pálinkát?, kérdezte Gyónási szélesen vigyorogva. Ha eltépi a láncot, jaj nekünk.

Maga ezután átment az utca túlsó felén lévő Aranyhordóba, és erősen fogyatkozó hiteléhez hozzáíratott még egy üveg háromszilvás sljivovicát. Mire visszaért a buszmegállóba, már kisebbfajta tömeg tapsolta a medve produkcióját. A hegylakó földre tett, virágcserépre emlékeztető fejfedőjéből lila ötszázasok és szürke ezresek virítottak. Több lehetett benne, mint amennyit maga fél év alatt kereshetett a mozigépésznél. És ekkor, a síkosan hideg üveget markolgatva rádöbbent, hogy ez az a látvány, amelyre kisgyerekkora óta vágyakozott.

A cserépsapkás ezután pálinkába áztatott feketekenyérrel etette meg a medvét, és hogy az ital árát rendezze, magának adta az egész pénzhalmot. Maga szabadkozott, hogy nem kéne ilyen sokat, de azért elvette a bankókat, és belegyömöszölte a zsebébe. Az idegen ekkor bemutatkozott: en vadzsok Rizvan Atyimi, kicsiket tudom madzsaru, mondta. Mivel a medve lekuporodott az árok partjára, és szinte azonnal horkolni kezdett, nyugodtan beszélgethettek. Rizvan Atyimi félig magyarul, félig szerbül elmesélte, hogy a szépséges Szarajevóból indult útnak a medvével, és a távoli Németországba igyekszik, ahol vagyont fog keresni vele. Arra a kérdésre, hogy miként szándékszik átcipelni az állatot előbb a magyar, azután meg az osztrák s legvégül a német határon, titokzatosan mosolyogva azt mondta: három évvel ezelőtt indult el hazulról, és ez idő alatt mást sem csinál, mint ezen fáradozik. Közben megtanult azoknak a népeknek a nyelvén, akiknek a területén kódorgott, így az anyanyelve mellett tud lícsányul, vlahul, siptárul, cigányul, bolgárul, satrováciul, macedónul és mint látható, edzs kicsiket madzsaru. De nemrégiben végre talált egy embert, aki megígérte: kétezer márkáért átcsempészi a medvét a határokon. Lepecsételt kamionban fogják szállítani, és ha előtte jól beetetik meg főleg beitatják, nem lesz vele semmi baj. No és megvan az a kétezer márka?, kíváncsiskodott maga. Rizvan Atyimi rávágta, hogy természetesen nincs, de majd odakint meglesz. Miként az imént látható volt, annyit keres, amennyit csak akar, és ott, ahol akar.

Maga erre azt válaszolta, ha így áll a dolog, nem érdemes Németországba cipelni ezt a szegény állatot, mert itthon is van éppen elég márka. Rizvan Atyimi akkorát kacagott, hogy mind a tizenkét foga meglátszott, aztán letette az árok partjára, a medve mellé a nagydobot, és kijelentette: tisztában van azzal, milyen lehetőségek előtt áll idehaza, ám ő eltökélte, hogy piszkosul meggazdagszik az ő Szulejkájával, és ez csakis Németországban lehetséges. Végezetül pedig megkérdezte, hol lehet itt bosnyák kávét inni, és maga rögtön rávágta: az Aranyhordóban.

Mivel ekkor már csak magának volt pénze, meghívta Rizvan Atyimit egy kávéra meg egy pacalra. Amíg ettek és szerb kávét szürcsölgettek ­ ami tán nem is különbözött a bosnyáktól ­, maga egyfolytában győzögette a vendégét, hogy társuljanak és végezzék nagyüzemi módon a medvetáncoltatást. Annyit kereshetnénk, hogy megvehetnénk a fél országot, ajánlotta némi kétségbeeséssel a hangjában, mert Rizvan Atyimi egyre komorabban hallgatott. Számítani lehetett rá, hogy egyszer csak fölpattan, és otthagyja magát az üres pacalos tányérok és a félig megivott zaccos kávék társaságában. Medve nekem van!, jelentette ki végül a bosnyák, és cserép alakú sapkáját fejére igazítva kiballagott a vendéglőből.

Édes drága jó Istenkém!, fohászkodott maga az eddig csak hallomásból ismert hatalomhoz. Nagyon szépen kérlek, tedd meg nekem azt, hogy ne tudjon elmenni! Ha itt éjszakázik a faluban, talán sikerül jobb belátásra bírnom, vagy ha nem, akkor meggyőznöm, hogy vele tarthassak. Maga még a kezét is összekulcsolta, tekintetét meg a légypiszkos plafonra szegezte. Az Isten akkoriban nagyon unatkozhatott, mert a következő pillanatban elnyújtott, állatias üvöltés hallatszott be az utcáról. Maga fölpattant és az ajtóhoz rohant. Hirtelenében azt hitte, a medve ébredt föl, és megtámadott valakit, de szó sem volt ilyesmiről. Rizvan Atyimi lába előtt úgy nézett ki a nagydob, mintha valaki traktorral keresztülment volna rajta. Rögtön tudta, mi a baj: a hangszert kint felejtették a tűző napon, és amíg ebédeltek, annyira összeszáradt rajta a bőr, hogy eltörte a merevítő rudakat. Nincs bubanj, nincs nyugodtan Szulejka, panaszkodott a bosnyák a körébe sereglő járókelőknek. Amíg nem csinalok meg, nem mehetek tovabb.

Maga úgy tett, mintha mélyen megértené Rizvan Atyimi gondját, pedig nem tudott hová lenni az örömtől. Addig nézegették, forgatták az eltörött pálcikákat, hogy közben beesteledett. A medve is ébredezni kezdett, nem maradhattak ott tovább. Szülei házába, a gangból átalakított oldalszobába egy üveg bort sem vihetett be észrevétlenül, nemhogy egy medvét. Ráadásul az apjának kétszáz körül járt a vérnyomása, és hogy a baj teljes legyen, nem volt kilátásban semmiféle örökség. Amíg ezen tűnődött, Rizvan Atyimi hirtelen megkérdezte, merre van a temető, mivelhogy ott szándékszik éjszakázni Szulejkával. Ekkor magának eszébe jutott, hogy a medve mindenevő állat, és talán a bosnyák azt fontolgatja, hullákkal eteti meg. Megijedt, és meg is undorodott kissé, és szinte pánikba esve mondta: szó sem lehet róla, hogy azon a mord helyen éjszakázzon, inkább jöjjön vele, elvezeti a kedveséhez, akinek nagy udvarháza van.

Maga huszonhárom éves volt akkor, Csáti Manci majdnem tíz évvel volt öregebb magánál, és tényleg egy nagy udvarházban lakott. A férje két évvel azelőtt, tisztázatlan okokból fölakasztotta magát, azóta Manci egyedül élt a kilencéves gyerekével, és megpróbálta fönntartani a huszonkét holdas gazdaságot. Lehet, hogy sosem állt volna szóba magával, ha az év tavaszán ­ különlegesen szorult anyagi helyzetében ­ nem szegődik el hozzá kukoricát morzsolni. Tizenketten gyűltek össze, hogy a góré tartalmával mielőbb végezzenek, és véletlenségből éppen maga ment be a konyhába vízért, amikor a háziasszony lehajolva, fenekét maga felé düllesztve keresgélt valamit a fásládában. Nem tudta legyőzni a kísértést: odament, és benyúlt a szoknyája alá. Csáti Manci rezzenés nélkül tűrte ezt az inzultust, és még aznap éjjel a szeretője lett. Azóta hébe-hóba ellátogatott hozzá, de mindig sötétedés után, és sohasem egy bosnyák meg egy barnamedve társaságában.

Nagy meglepetésére Manci nem kergette el magukat, sőt miután a medvét bezárták a sebtében kiüresített tyúkólba, vacsorázni hívta mindkettőjüket. Ekkor már úgy látszott, Rizvan Atyimi percről percre jobban tud magyarul. Kilenc óra felé elkezdte mondani a Hászót meg a Mújót. A két bosnyák nemzeti hős a Szarajevó felé vezető úton ballagva találkozott egy német turistanővel, akinek az árokba csúszott az autója. Könyörögve kérte őket, hogy segítsék kihúzni, mire azok azt mondták, rendben, de csak akkor, ha huppant egyet velük. A nő beleegyezett, ám kikötötte: a huppantás csakis gumival lehetséges. Minek az?, csodálkozott Hászó. Hogy ne legyen gyerek, válaszolta a nő. Jól van, legyen hát gumival, mondta Hászó. Megtörtént az eset, kihúzták a kocsit, a nő el. Utána telik-múlik az idő, s úgy két év múlva Mújó egyszer csak azt mondja Hászónak: te komám, engem már nem érdekel, ha gyereke is lesz annak a nőnek, én lehúzom a pöcsömről ezt a vackot!    Manci akkorát kacagott, hogy majd leesett a hokedliről, maga meg szúrós szemmel nézett Rizvan Atyimire, mert a kisgyerek ott állt az ajtóban, és mindent hallott. A bosnyák mit sem törődött ezzel, egyfolytában Hászózott meg Mújózott, és ha elhallgatott, csak azért tette, hogy igyon pár kortyot. Tíz óra után Manci lefektette a gyereket, s úgy éjfél körül a bosnyáknak is megvackolt a konyhában. Kettejüknek természetesen a nagyszobában ágyazott meg, és amikor lefeküdtek, valami furcsa, vibráló izgalommal rohamozta meg magát. Maga figyelmeztette, hogy a bosnyák meg fogja hallani a rugók nyikorgását, de úgy látszott, Mancit éppen ez tartotta izgalomban. Ellentmondást nem tűrve rámászott magára. Már maga is majdnem megfeledkezett a rugók nyikorgásáról, amikor hirtelen kivágódott az ajtó, fölkapcsolódott a villany, és berontott Rizvan Atyimi egy szál alsónadrágban. Nadzs baj van!, mondta rémülten. Szulejka szabadult kifele, es ette meg nekem kacsakat!

Kirohantak az udvarra, és iszonyodva látták, hogy a földön mindenütt kacsatetemek fehérlenek, a fal mellé lapulva meg ­ hatalmas fekete gubancként ­ ott csámcsog Szulejka, aki miután megéhezett, egy mancsütéssel szétzúzta a tyúkól ajtaját, és a fészer alatt megtalálta a vesszőkosarakkal letakargatott tömött kacsákat. Manci rögtön sírva fakadt, és átkozni kezdte a medvét a gazdájával együtt, no és persze magát, aki mindkettőjüket idehozta. De a bosnyák letérdelt a lába elé, és belekapaszkodva abba az ágytakaróba, amelyet Manci a sietségben maga köré kerített, esküdözött égre-földre, hogy megtéríti neki a kárt. Megreparálja a dobot, és annyi pénzt fog keresni, hogy tízszer annyi kacsát vehet rajtuk az asszonyság. De addig is sürgősen kerítsen neki valahonnét pálinkát, mert ha nem itatja le, félő, hogy a vér szagától izgalomba jött Szulejka ellenük fordul.

Nem sokkal később, miután a medve elpilledt a pálinkába áztatott kenyértől, maguk hárman összegyűltek a konyhában, hogy megvitassák, mit tegyenek. Ide-oda tologatták az asztalon a nagydob alkatrészeit, és hamar rájöttek, hangszerésztudomány nélkül az nem javítható meg. Enélkül pedig Szulejkát nem lehetett pénzkeresésre használni, hiába is próbálná neki Rizvan Atyimi azt énekelni, hogy: Gyurgyevdán je á já níszám sz onom, koju volím!**

És ekkor magának eszébe jutott az az őrültség, hogy tán nem is lesz szükség nagydobra, ha másfelől közelítik meg a problémát. Manci éppen a jobb mellét próbálta visszagyömöszölni az ágytakaró mögé, ezért nem figyelt oda, Rizvan Atyimit meg e művelet bonyolult koreográfiája nyűgözte le, ezért maga mintha a falnak beszélt volna. Azt mondta, ha szerveznek egy birkózómeccset a medvével, tódulni fognak rá az emberek, és fizetnek majd, mint a katonatiszt. Mifele birkozodo mecset az?, emelte föl a pillantását Rizvan Atyimi. Ki leszel olyan bolond, hodzs alsz oda Szulejka eleibe? Udzs tori kifele neked nyakadat, hodzs halsz bele. Maga akkorát kacagott ezen, hogy a kilencéves kisgyerek fölébredt tőle, s kisomfordált a konyhába. Odaállok én barátom, de csak azután, hogy beetettük pálinkás kenyérrel. Nem tudja majd senki ezt a titkot, én úgy húzom és nyaggatom majd, mintha színjózan lenne. Rizvan Atyimi mérges lett: Edzs tehenemet ha baszogatol meg, az embereknek jobban erdekel!

A kilencéves kölyök kuncogni kezdett, Manci fölpattant, és visszatessékelte a szobába. Maga ekkor előrehajolt, és mélyen a bosnyák szemébe nézett. Nem az számít, hogy mit csinálok Szulejkával vagy akár egy tehénnel, hanem a fogadás. Kihirdetjük majd, hogy fogadni lehet vagy a medvére, vagy az emberre. Száz márka lesz a tét. Úgy fognak özönleni, mint legyek a szarra. Rizvan Atyimi bágyadtan legyintett, és ezt maga beleegyezésnek vette. Még aznap délelőtt kézzel írt hirdetményt rajzszögezett az Aranyhordó előtt álló hatalmas platánfára, amelyen öles betűkkel az állt: Ember a bősz vérmedve ellen! Jöjjenek és fogadjanak a győztesre! Felnőtteknek száz, gyerekeknek és nyugdíjasoknak ötven márka a tikett. Tikettet az Aranyhordóban lehet váltani.

Zárásig ült az egyik sarokban, rendezgetve a kockás irkalapból készített fogadószelvényeket, de még csak rá sem nézett senki. Csalódottan indult vissza Mancihoz, ám ekkor eszébe jutott, hogy tegnap nem vitte el Béresnek a filmet, és emiatt talán már ki is rúgta. Egye fene, úgysem akart élete végéig moziszolga maradni. Ám alighogy ezt megállapította, eszébe jutott, hogy a mozinál nincs kiválóbb hely a medvebirkózás reklámozására. Habozás nélkül Béresék háza felé indult, és éppen jókor ért oda, mert a házigazda anyakocája megellett. Haszontalan ember vagy, Janikám, én ezt mindig is tudtam, mondta Béres, miután beengedte magát az udvarra, de ha már itt vagy, segíthetnél elszedegetni a malacokat. Az előállt helyzetben nem mert előhozakodni a kérelmével, komor ábrázattal szedegette el a kismalacokat, majd megitta a köszönet és megbocsátás jeléül felkínált kupica pálinkát. Egy kérésem lenne, Anti bácsi, mondta legvégül, amikor már menni készült. Maga is hallotta, hogy tegnap egy medvetáncoltató jött a faluba. Szegény nyomorult bosnyák az illető, ez a medve minden vagyona. Most azt tervezi, birkózik egyet vele közönség előtt, és engemet kért meg, hogy hirdettessem a produkcióját. No, mit szól hozzá? A mozigépész elnevette magát: ha kifizeted a tegnapi vetítés elmaradása miatt keletkezett káromat, akkor nem bánom, közzéteszem a reklámblokkban.

Jókedvűen, fütyörészve inalt vissza Mancihoz, s nem értette, miért kell olyan sokáig zörögnie a kapun. Végül Rizvan Atyimi bújt elő, s engedte be. Szulejka újabb kacsa- és pálinkaadagon volt túl, a kisgyerek aludt, Manci meg pongyolában üldögélt a konyhában. Furcsa módon egyikük sem kérdezte meg magától, merre csavargott eddig, s arra sem igazán figyeltek, amikor lelkendezve előadta, mire jutott Béressel, a mozigépésszel. Később Manci megágyazott a bosnyáknak a konyhában ­ sokáig szöszmötölt a takaróval és a párnákkal , aztán bejött maga után a szobába, és ledobta a pongyolát. Nem volt alatta semmi. Maga még sosem látta őt ennyire szépnek. Két kézzel nyúlt a derekáért, de Manci elhárította. Azt mondta, nem akar úgy járni, mint tegnap este, és kifelé fordulva nyakig magára húzta a paplant.

Maga egész éjjel nem aludt. Rágta, tépdeste minden izmát, idegét a féltékenység, mert hát a teliholdnál is világosabb volt, hogy az a szemét bosnyák ­ gumival vagy anélkül ­ meghuppantotta a maga asszonyát. Hatalmas önuralommal színlelte az egyenletes szuszogást, és közben izzadságcseppek gurultak le a halántékán. Nem tudta eldönteni, mi a fontosabb magának: a pénz vagy a becsület. Abban sem volt biztos, hogy szerette-e valaha a maga mellett fekvő asszonyt, mert most már nem szeretheti, az holtbiztos. Hajnal lett már, amikor kiégett magából minden fájdalom, és ismét eszébe jutott a medve. Óvatosan fölkelt, kimászott a takaró alól, és kioldalgott az udvarra. Az Esthajnalcsillag ott billegett a háztető fölött, alatta cirkáspiros, fölötte kékeslilás volt az ég. Szulejka ugyanúgy, ugyanott hevert a fal tövében, ahol tegnap, és maga ezt nagyon furcsállotta, mert biztosra vette, hogy Manci ragaszkodott a bezárásához. Mit csinálhatott ez az álnok bosnyák, ha nem a tyúkól ajtaját javítgatta? Ezen morgolódott, és óvatosan a közelébe ment Szulejkának. Furcsa, pálinkaszaggal kevert állatbűzt érzett. Elvette a ruhaszárító kötél támasztórúdját, és megbökdöste vele a medvét. Az meg sem mozdult. Még egyszer odaszúrt neki, most már erősebben. Szulejka feje félrebillent, fakó nyelve kilógott a fogai közül. Annak rendje és módja szerint meg volt dögölve.

Maga akkor összecsuklott, mint a colstok, mert hát ezzel a tragédiával elveszett az utolsó reménysége is annak, hogy tisztességesen pénzhez juthasson. Amikor valamelyest magához tért, leköpködte a medve tetemét, de aztán belátta: szegény pára nem tehet semmiről. És éppen akkor kellett mindennek történnie, amikor a nehezén túljutott. Ha kifizet neki hétezer dinárt, Béres meghirdeti a produkciót, és egyszeriben mindenkinek kedve támad fogadni. Hétezer dinár! Hogyan is lehetett ennyire felelőtlen! Ha beledöglik, sem tudott volna szerezni ennyi pénzt. Ám ekkor belenyilallt magába, hogy a morzsolt kukoricáért kapott pénzt Manci a spájzban tartja a mák alatt. Mi lenne, ha kivenne belőle hét ezrest, és odaadná Béresnek, mondván: hirdesse csak meg azt a medvebirkózást, ahogy megbeszélték. Az emberek tudnak Szulejkáról, nem kell majd győzögetni őket, hogy létezik. Ha pedig kiderül a szomorú igazság, mindenki ezt a metszett pöcsű muzulmánt fogja hibáztatni, mert állatkínzó módon pálinkás kenyérrel tömte a medvéjét.

Vidáman markolt bele a mákkal töltött vájdlingba a dinárokért, és szinte futott velük Béreshez, nehogy az meggondolja magát. Ott is maradt nála, fogalmazgatta a felhívást, fél egykor pedig elhozta a buszállomásról a filmet. Délután ott kuksolt a vetítőgép mellett, végignézte, amint Béres kivágja a szalagból a legmerészebb erotikus jeleneteket, miközben maga a fogadásra szánt cetliket morzsolgatta. Kínkeserves lassúsággal múlt az idő. Estefelé Béres bekapcsolta a rádiót. Éppen híreket mondtak: a Jugoszláv Néphadsereg elindult, hogy biztosítsa a föderáció határait. Csapataink dél óta harcban állnak a szlovén szeparatisták egységeivel. Maga nem hitt a fülének, Béres meg kijelentette, hogy ezek után az a medvebirkóztatás nem több hangyafingnál, és lekapcsolta a rádiót.

Maga ezután beült az Aranyhordóba, és mert nem hétezer dinárt vett el, hanem tizennyolcat, kedvére részegeskedett. Összeivott mindenfélét, a pelinkováctól a stari vinjakig, de a pálinkát következetesen mellőzte. Egyszer csak bejött az ajtón Rizvan Atyimi, és odaült a maga asztalához. Szulejka meghalott, mondta, és sírva fakadt. Maga bólintott, hogy tudja, tegnap éjszaka halt meg a szerencsétlen. Mi lesz velem ezek utána?, jajveszékelt a bosnyák. Hova megyek, mihez csinalok? Ne menj sehová. Vedd el Mancit, ha már úgy is meghuppantottad. En nem meghuppantok senki!, tiltakozott Rizvan Atyimi. Nekem van feleseg, gyerek Szarajevo! Gyonnek utanam mind. Annál jobb, mondta maga. Csak jöjjenek, minél előbb. A bosnyák ezután egészen közel húzódott magához, és azt súgta: az teneked asszonyod ottan. Vedd el nekem minek elötte. Nem lehet barátom, nem lehet, mondta erre maga. Máma reggel elvettem a pénzét, és ezek után nem lennék ember, ha még egyszer betenném hozzá a lábam. Az mas baratom, az mas!, emelte föl a mutatóujját Rizvan Atyimi. Ha dolog igy all, adok neked medvebürt, es menjetek istenek hirevel.

Két héttel ezután maga eltűnt a faluból. Csáti Manci sokáig kerestette, de aztán föladta. Elárulom magának, hogy Rizvan Atyimi nem ment tovább, ami érthető is, hiszen a medvével elveszítette a megélhetését. Napszámba járogatott, és üresen álló épületekben, romos tanyákban húzta meg magát. Legtöbbet éppen Csáti Mancinál segédkezett, bár a földműveléshez nem konyított valami sokat. Nem tudni, miért nem ment vissza Szarajevóba, csak sejteni lehet, hogy szégyellte a szegénységét. Néhány hónap múlva jött a hír, hogy a felesége és a fia meghaltak, amikor gránát robbant a Bas Csarsijánál. Halálra akarta inni magát, de a bácskai pálinka nem annyira erős, mint a bosnyák, így alulméretezte az adagot, és életben maradt. Csáti Manci istápolgatta, aminek az lett a vége, hogy a bosnyák beköltözött hozzá az oldalszobába. Mindenki meglepődött, amikor pár hónappal később Manci eladta a földet, és az érte kapott pénzből berendeztetett egy pékséget. Ekkor derült csak ki, hogy a bosnyák remekül ért ehhez a mesterséghez. Olyan burekot, muszakát és persze kenyeret senki nem süt a környéken, mint ő.

És mi lett azzal a kilencéves gyerekkel? Megmondom én magának. Anyám azt hitte, én emeltem ki a mák alól azt a pénzt, és kegyetlenül elnáspángolt. Nem az összeg nagysága miatt, hanem hogy többet eszembe ne jusson ilyesmi. Hát nem is jutott, de maga annál többször és annál inkább. Azt beszélik, állatimitátor lett, medvebőrbe bújva lép fel szerte Európában, és mindenütt nagy sikert arat, de olyan hangok is hallatszottak, hogy csak egy homokosklubban táncol. Régen elfelejthette már ezt a históriát, ha él még egyáltalán.

* A tavasz leszáll a vállamra, a gyöngyvirág zöldell. (Idézet a Bijelo Dugme szarajevói együttestől, a szerző fordítása.)
** Szent György-nap van, s én nem azzal vagyok, akit szeretek. (Idézet a Bijelo Dugme szarajevói együttestől, a szerző fordítása.)

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Egyéb Elbeszélés

A vesztes jutalma

– Szóljon, ha nem hallgatnak a szép szóra, és én majd rendőrt hívok – mondta Mrs.

Tárgyi bizonyíték

Ma már csak valami repedezett, öreg okulárén keresztül lehetne fölfedezni az Ungár-ház régi dicsőségét. Ez a

Egy könnyű nyugtató

A kórházban biztosan tekintélyes hallgatóságra lelt volna, ha képes elmesélni, mi történt vele, de csak feküdt

Ultranacionalisták

A környék legfőbb nevezetessége egy vaskúpnak mondott épületmaradvány volt. Kint magasodott a falu szélén, és szakasztott

Gecsemáni kert

Az a rozsdás vasszög, amelybe apám belelépett, mintha a föld gyomrából türemkedett volna elő. Talán egy