Gecsemáni kert

Olvasták: 590

Az a rozsdás vasszög, amelybe apám belelépett, mintha a föld gyomrából türemkedett volna elő. Talán egy régi ácskapocs maradványa lehetett, mert jól látszott rajta, hogy elkészítésének idején négyszög alakúra kalapálták, de így, viseltes állapotában is elég erősnek mutatkozott ahhoz, hogy átszakítsa apám cipőjének talpát, és mélyen belefúródjon a húsába. Munkáról ezek után már szó sem lehetett. Jóapámat a vállalati traktorral fuvarozták haza, egy rakomány frissen kevert beton tetején, aminek a faluszéli útépítés volt a végállomása. Ha úgy hozta a helyzet, ez a jármu koporsószállítóvá avanzsált. Krac Sanyi bácsi ilyenkor lecsapatta a pótkocsiról a cementmaradékot, aztán meg lekente fáradt olajjal, hogy úgy látszódjék, mintha fekete vászonnal lenne beborítva. Ez nem volt éppen biztató apámra nézve, bár egy ilyen szögbelépéses baleset akkor sem érdemel különleges bánásmódot, ha a végkifejlet több mint nyilvánvaló. A falu orvosát, Balotics doktort tavaly letartóztatták, és elvitték valahová a hegyek közé, mert kiderült, hogy az NSZK-ban többször is találkozott az apjával, aki a világháborúban magas rangú usztasa tiszt volt, és a neve előkelő helyen szerepelt azon a listán, amelyet az állambiztonságiak sosem hagytak beporosodni. Éjnek évadján rángatták ki az ágyából, és olyan gyorsan rákattintották a bilincset, hogy még a rendelő ajtaját sem tudta becsukni maga után. A nyitott ajtó néhány napig még ijesztgette az embereket, de aztán egy hangos csattanással berántotta a léghuzat, a falu népe pedig átadta magát a minden csuklással, székrekedéssel és hőemelkedéssel együtt lopózkodó halálfélelemnek.

A gyásztraktor csak annyi időre állt meg a házunk előtt, hogy apám lekászálódhasson róla. De még le se tette az ép lábát a földre, anyám máris pörlekedni kezdett vele, hogy miféle színjáték ez már megint, nem ácsmester az ő ura, hogy rozsdás szögekbe taposson, hanem csak egy segédmunkás, aki a világ szégyenére még mindig ott kavargatja a maltert, ahol húszéves korában elkezdte, pedig a szövetkezetben is el lehetne helyezkedni, sokkal jobb pénzért. Nekem meg a templomban átdidergett hittanórák jutottak eszembe, amikor arról a bizonyos negyedik szögről ábrándoztam, amit valószínűleg elkockáztak a római katonák, mert a vasnak akkoriban még nagy volt az értéke, de Jézus három szeggel is belázasodott a kereszten, egészen kicserepesedett a szája, mint most apámnak, aki széles karmozdulatokkal, káromkodva sántikált be az udvarra, nem törődve Krac Sanyi bácsi intelmeivel, hogy vigyázzon a lába szárán megjelenő vörös vérvonalra, mert az majd a szívét veszi célba, és ha odaér, akkor kaput. Azt hittem, nem jól értettem, mert az öreg traktorista mintha azt akarta volna ezzel mondani, hogy apám meg fog halni. Balotics doktor egyik utolsó intézkedésével mentolos ízű csonterősítő tablettákat írt ki nekem, mert valami nem stimmelt a fejlődésemmel. Szombat esténként, a teknős fürdés előtt, anya egyre gondterheltebb arccal méregette a bordáim csücskén keletkezett dudorokat. A térdemet meg a könyökömet is nyomkodta, mert olyasfélék voltak, mint ősszel a szőlőkaró. Fogalmam sem volt róla, hogy az angolkór bontogatja fölöttem a szárnyait. Nem éreztem magam gyengének, de ha hosszabb ideig kellett ácsorognom, egy idő után mindig káprázni kezdett a szemem, ezért legszívesebben a földön guggoltam, és göröngyökből meg tégladarabokból formázgattam a saját, összetöpörödött városomat, amelynek kicsiny, sárga ortornyai és dombhátról dombhátra szökdécselő falai mögött ott rejtőzködött hét évezred minden tudása, de csak úgy, mint az ifjúsági bankbetét, amelyet egy bizonyos kor elérése után tehet szabaddá az ember. Most még kivégzések és kínzások színtere volt ez a város, ahová az átszúrt lábú apám, úgy tűnt, hazaérkezett.

Anya előráncigálta valahonnét halott nagyanyám fejkendőjét, és mintha egy kezdődő tüzet akart volna elfojtani, ráhajította apám fáslival bekötözött lábára. Nem kell mindenkinek látni ezt a bohóckodást, mondta, és kiment a konyhába. Sokáig zörömpölt az edényekkel, mintha csak bosszantani akarta volna apát, aki vizenyős tekintettel méregetett engem, talán mert elálltam a fény útját, majd pedig a kapával, elemózsiás tarisznyával beviharzó anyám útját, mert baleset ide vagy oda, neki muszáj volt napszámba mennie. Régebben azt mondta, a júniusi kapálás nem is nevezhető munkának, mert az ember csak sétálgat a bokáig érő kukoricában, és ha az jól van beekézve, akkor elég, ha V alakban megmozgatja a hajtások tövét. Nem így most, augusztusban, amikor már derékig magasodó zöld tengerben kell evickélni, ahol a hullámok nemhogy hűsítik, hanem fölkaristolják a bőrt, és a kapa ugyanúgy a bizonytalan mélységbe hatol le, mint a fövenyben kutakodó kagylóhalászok. Most valami összekeveredhetett a kétfajta kapálásban, mert anya dühösen becsapta maga után a nagykaput. Mi pedig tovább méregettük egymást apával, akinek a nézése mintha fölhánytorgatta volna mindazt a sok szépet és jót, amit velem tett. Tavaly például bodzapuskát fabrikált, sőt korbácsot is font nyolc szál szíjból, de hiába, mert azután, hogy fültövön vágtam vele magam, nem vettem többet a kezembe. Ez volt minden, amit felém lövöldözhetett számonkérő tekintete: egy egérfing pukkanású bodzapuska meg egy korbács, amit két kézzel sem tudtam tisztességesen meglendíteni.

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Előző írás

Gabriel García Márquez intelmei (?)

Következő írás

Medvehistória

Egyéb Elbeszélés

Tárgyi bizonyíték

Ma már csak valami repedezett, öreg okulárén keresztül lehetne fölfedezni az Ungár-ház

Egy könnyű nyugtató

A kórházban biztosan tekintélyes hallgatóságra lelt volna, ha képes elmesélni, mi történt

Ultranacionalisták

A környék legfőbb nevezetessége egy vaskúpnak mondott épületmaradvány volt. Kint magasodott a

Medvehistória

Ha elfelejtette volna, én most elismétlem magának, mi történt aztán, hogy Rizvan