Workers & Resources: Soviet Republic

A város- és birodalomépítő játékoknak különleges atmoszférájuk van. Némelyik a tökéletességre törekszik (Cities Skylines), némelyik a hangulatával szegez a székhez (Tropico), némelyik pedig azzal, hogy olyan, mint maga az élet (Anno sorozat). Talán ez a harmadik tényező az, ami felett nem érdemes átsiklanunk, mert a tökély idővel kiábrándít, a hangulat pedig múlandó, na de az élet, az ugyebár olyan, amilyen.

Szépen fejlődő országunkban a munkásosztályt ilyen elegáns járművekkel szállítják a szocialista termelés harcmezejére.

Nemrég fölbukkant egy új város, pardon, országépítő játék, ami a fejlesztők asztalán a Workes & Resources: Soviet Republic megjelölést kapta. A névválasztás enyhén szólva nem túl szerencsés. Részint mert irdatlanul hosszú, részint mert túl didaktikus. Mintha a game létrehozói attól féltek volna, hogy ha a cím nem árul el mindent a darabjukról, akkor a vásárlók rá se bagóznak. Így viszont, hogy benne van minden, de főleg a második rész, a Soviet Republic miatt az is ráfigyel, aki nem akar.

A zsáner történetében még sosem fordult elő, hogy valaki egy lerongyolódott szocialista országot képzelt rá a virtuális terepasztalra, hacsak nem háborús hadszíntérként. A Workers & Resources-ben viszont szó sincs agresszióról: a hidegháború sűrűjében járunk – kezdéskor  1960-at mutat a naptár – és ebben a kényes nemzetközi helyzetben ért bennünket a szerencse, hogy mindenható pártfőtitkára lettünk egy kicsiny, legatyásodott szocialista országnak. Szép hazánk valahol a NATO és a Varsói Szerződés országai között helyezkedik el, vagyis félúton a menny és a pokol között. Kibontakozásunk célterülete egy irdatlanul nagy, ám ehhez képest aprólékosan kidolgozott országtérkép, amelyen erdők, hegyek és vízfelületek – esetleg kicsiny, szürke, vegetáló települések – váltogatják egymást.

Országunk maga a megtestesült fejlődés: egymás után nőnek ki a földből a korszerű panel lakótelepek, amelyek a szocialista építőipar utánozhatatlan csodái.

Nekünk, mint jó pártfőtitkárnak az a feladatunk, hogy a rendelkezésünkre álló pénzkeretből a tervgazdaság előnyeit kihasználva (értsd: mindenkinek muszáj dolgoznia, mert különben nem kap kenyeret estére) felépíttessük a teljes infrastruktúrát és vele együtt az ipart, ami majdan a keleti és a nyugati blokk felől is pénzt ömleszt a kasszánkba.

Az építkezés nagyjából úgy zajlik, ahogy a Citiesben, vagy az Anno sorozatban: föl kell kutatnunk a térképen rejtőzködő nyersanyagforrásokat, majd a kitermelésüktől a feldolgozásukig és a késztermék szállításáig ki kell alakítanunk a teljes anyagmozgató vonalat. Mindez természetesen nem magától és nem is automata módban történik, hanem a munkásosztály kérges keze által. Az, hogy közben galyra megy a környezet, mert a gyárak szinte okádják a füstöt, olyan nagyon nem számít. A lényeg az ötéves terv, és hogy túlteljesítsük a normát.

Szemet gyönyörködtető látvány: füstölnek a kémények, zakatolnak a transzmissziók, és mindeközben a hangszórókból mozgalmi dalok szólnak. Ilyen körülmények között öröm a termelés.

A hatékony termelés érdekében tehát kulcsfontosságú a munkások biztosítása, ami kétféleképpen történhet: vagy odatelepítjük őket a bányák és gyárak közvetlen közelébe, vagy odabuszoztatjuk, vonatoztatjuk őket. Azt persze nem lehet mondani, hogy ettől kezdve minden csak rutinfeladat, mert a népnek még a szocializmusban is vannak igényei. Kedveli például a sportot, a kultúrát és kifejezetten rossz néven veszi, ha nem tud élelmiszert vagy egyéb cuccot beszerezni. Ezt mind biztosítani kell a munkásosztálynak, sőt többet is, mert ha például nincsenek óvodák, sokan arra hivatkozva, hogy nem tudják kire bírzni a gyerekeket, nem hajlandók bemenni a gyárba. Az is érdekes, hogy a proletariátus kifejezetten igényli a spirituális táplálékot, aminek következtében előszeretettel járogat templomba. Az általunk fenntartott rendszer viszont nem jó szemmel nézi mindezt, ezért rádiót, tévét és újságokat próbál rájuk tukmálni, hogy az egyházellenes, rendszerhű propagandát kellő hatékonysággal adagolhassa.

A munkában megfáradt dolgozók megérdemelt pihenőjüket töltik a szép, kényelmes panellakásaikban. Csak az éjszakai műszak autóbusza járja a néptelen utcákat.

Szovjet rendszerről lévén szó, a nép nem létezhet kocsmák nélkül, és ha a ház előtt parkol egy Trabant az már maga a mennyország. Lényegében ez minden, amit a proletariátus elvár a hatalomtól, cserébe viszont szorgalmasan húzza az igát. Az előállított termék a hazai piacon is elkél, így amikor elérjük azt a szintet, hogy pl. Sokol rádiókat tudunk kitenni a kirakatokba, többé nem szorulunk ebből behozatalra, nem beszélve a gépkocsi iparról, mert az exportra is termelhet, ami azt vonja maga után, hogy több pénz jut az olyan elképzelhetetlen luxusra, minta Szojuz Mozgóképszínház, vagy a Bolsoj Tyeatr.

A játék legnagyobb vonzereje kétségtelenül az elképesztően naturális szocialista lepusztultság. Itt szó sincs olyan csillogásról, mint a Cities Skylinesben vagy az Tropicóban: a lakótelepi házak brutálisak, és ha lemegy a nap, alig dereng az utcákon egy kis világosság. Az utak is hepehupásak, szinte lehetetlen a talajt kiegyenlíteni, mert hiszen a szoci felfogás az, hogy ha a Csepel végig tud menni az úton tengelytörés nélkül, akkor az már megfelelő. Minden azt a szellemet hozza vissza, amelytől a maga idejében irtóztunk, de ma már nosztalgiával emlékezünk rá.

Az olajban a jövő elvtársak! Hatalmas szerencse, hogy országunk bővelkedik lelőhelyekben, a finomítók építése pedig szorgos munkáskezekkel gyerekjáték.

Minden bizonnyal emiatt, és az alapötletből kibontakozó ironikus humor miatt lett ez a darab rövid időn belül annyira népszerű, hogy kiterjedt rajongótábora van a Steam-en. Ehhez az is hozzájárult, hogy a játékba könnyen integrálhatók az ügyes kezű felhasználók saját készítésű épületei, vagyis a fejlesztési lehetőségnek csak az egyéni fantázia szabhat határt. A Workers  & Resources most még csupán korai hozzáférésben játszható, de alig egy két lépés választja el a kész címke elnyeréséig. Ha ez bekövetkezik, a hírek szerint akár a csernobili atomerőművet is meg lehet majd építeni, a hozzá tartozó Pripljattyal együtt.

A kihívás ebben az, mint a történelmi stratégiai játékokban: mindenki meg van róla győződve, hogy ezt vagy azt a csatát jobban és ügyesebben levezényelte volna. Itt is ez a tét, azaz a tét nélküliség: csak úgy lazán, csuklóból bebizonyíthatjuk, hogy a szocializmust mi jobban, működőképesebben gardíroztuk volna, legalábbis ez az illúzió, amelyben virtuális pártfőtitkárként magunkat elringathatjuk.

Értékelés: 5/5