Loading...
Ön most itt van:  Home  >  Homo Criticus  >  Filmekről  >  Aktuális téma

7 vérfagyasztó nap (7 Days in Entebbe)

Szerző:    /  2018-10-15  /  

A történet többé-kevésbé ismert: 1976. március 16-án két palesztin és két német terrorista eltérítette a Tel Aviv–Párizs járatot. A gép az ugandai Entebbében szállt le, ahol idegőrlő alkudozás kezdődött a 248 utas fogva tartói és az izraeli kormány között.

Megtörtént esetről van szó, nem poéngyilkosság hát elárulni, hogy az izraeli kommandósok hét nap huzavona után végül egy deszant akció keretében elfoglalták azt entebbei repülőteret, lelőtték az őröket és a terroristákat, és nagyon csekély emberveszteséggel kiszabadították a foglyokat. Mindmáig ez a legbravúrosabb ilyen jellegű akció, aminek sikere a maga idejében világszenzáció volt, így egyáltalán nem meglepő, hogy végre mozifilm is készült belőle.

Ha önök közül bárki azt a megbízást kapja, hogy olvassa el az akcióról készült jelentést, majd találjon ki belőle egy izgalmas filmtörténetet, játszva megbirkózik a feladattal. Akár a katonák, akár a terroristák, akár az utasok, akár a nemzetközi politikai nagyítóján keresztül fókuszálunk az eseményekre, mindenütt csak a drámát és az izgalmat látjuk. Jogos tehát a remény, hogy egy nem éppen első vonalbeli rendező is képes maradandót alkotni ebből az önmagában is masszív anyagból.

A 7 Days in Entebbe címe magyarul 7 vérfagyasztó nap lett, ami egyszerre bárgyú és félrevezető. Habár a filmet rendező José Padilha eddigi munkássága néhány feledhető B-kategóriás produkcióra tehető, ebben a munkában több munícióra volt szüksége, mint pl. a 2014-es RoboCop-ban. Meg is tett mindent az ügy érdekében, sőt, kissé átesett a ló túloldalára is. A két fő terroristát alakító Daniel Brühlt és Rosamund Pike-t például logikátlanul gyorsan eljuttatta a kiábrándultság és csalódottság állapotába, olyan érzést keltve, mintha nem is elvakult anarchistákról, hanem jámbor megtévesztettekről lenne szó, akik csak úgy belesodródtak az eseményekbe.

A nagyjából lineáris történetvezetés hamar két pólusra, a terroristák és az izraeli politikusok nézőpontjára szűkül, ami ezen kívül esik az csak felvillanás. A foglyok közül csupán egyetlen karakter, a másodpilóta kap néhány mondatot, és ugyanennyi jár az ugandai diktátornak, Idi Aminnak is. Mindez azt bizonyítja, hogy Padilha nem igazán tudott mit kezdeni ezzel az előre megírt thrillerrel, amely lehetetlenné tette számára a tipikusan hollywoodi húzások, érzelgősségek beépítését. Nem kanyaroghatott, nem adhatott nagyobb teret a fikciónak, mert minden fordulat készen állt, és ez egy rendezőnek nem mindig jön jól. Így aztán egy merészen művészies szálat szőtt be az egyik kommandós barátnőjének szerepeltetésével, aki egy tánccsoporttal metaforikus és szimbolikus módon modern táncként adja elő a szabadítási akciót.

Ez a vonal talán a legkevésbé indokolt eleme a filmnek, ráadásul Padilha a film záró részét, amikor a történet hadműveleti része zajlik, teljesen tönkreteszi azzal, hogy váltogatva adagolja a harcot és a táncot mutató képsorokat. Ennél idegesítőbb húzás nézői szemszögből nemigen létezik. Mintha az Egri Csillagok legkritikusabb ostromjelenetében, amikor az egri nők szurkos üstökkel serénykednek a bástyán, hirtelen váltana a kép, és Tinódi Lantos Sebestyént hallanánk a híres Summáját írommal, miközben egy táncparkettel macskanadrágos férfiak és nők imitálnák az ostromot, majd váltana a kép és jönne Jumurdzsák.

Ilyesféle bosszúságnak van kitéve a kb. 150 perces filmet végigülő néző, bár ez azért temérdek hibája ellenére sem reménytelen alkotás. A látvány és a kameramunka tisztességes, a szereplők is hozzák azt, ami ebben a minimális üzemben tőlük elvárható, de a végkövetkeztetés az, hogy ez a remek lehetőség a 7 Days in Entebbe-vel valahogy elpuskázódott. Nemrég láttam erről az esetről egy Discovery dokumentumfilmet is. Az sokkal izgalmasabb volt.

 

Értékelés: 3/5