Loading...
Ön most itt van:  Home  >  Hírek  >  Reflektor  >  Aktuális téma

Cetli a poros kirakatban

Szerző:    /  2018-09-06  /  

Mondjuk már ősz van, mert hirtelen – váratlan beszökött ez az évszak – amúgy költőileg, adysan.

Ezen sokan megrökönyödtek, mint ahogy azon is, hogy elkezdődött az iskolában a tanítás. Mi már ilyen kéztárogatós, meglepődős nemzet vagyunk, bele kell nyugodni, sőt büszkén együtt kell élni a tudattal, más út nincs. Azért még vállunk felett hátra nézve ott libeg a nyár kis szeletkéje.

Van mire emlékezni mindenkinek, bár mint tudjuk, a nyár kinek ilyen, kinek olyan volt.

Élnek köztünk, velünk akkurátus emberkék, akik albumba ragasztgatják vagy helyezgetik nyaralásuk publikus képeit, és meghatottan emlékeznek a pillanatra, amikor meglett az utolsó bőröndjük is.

Egy ismerősöm filmvetítéssel egybe kötött élménybeszámolót tart ilyenkor egyre kevesebb létszámú baráti körének. Nekem tavalyról kedvencem, amikor diavetítéssel indított, magyarázattal: – Itten vagyok kerianyuval. Óvatos érdeklődéssel feltettem a kérdést: – Hol? Mire a válasz, kicsit zavartan:

– Hát itten a fotón. Lehet, hogy idén nem fogok ráérni, pedig állítólag az anyósa megsüti azt az isteni vajas pogácsát, és lesz calvados is. Még meggondolom.

Mi – értve ez alatt férjemet és engem – kalandos utazásokon vettünk részt, itthon, szép kis hazánkban. Merészségre vall, hisz az utak állapota, a nyári munkálatok és a tájékoztatás színvonala, na meg persze az árak megnehezítik a nyár eltöltésének eme módját, de mikor éljen az ember veszélyesen, ha nem ebben a korban? Most nem a frekventált, vagyis kiemelten turistabarát helyekről ejtenék szót, bár lenne mit mondanom. Maradjunk inkább a kis, eldugott gyöngyszemeknél, az alig-alig felsejlő falvakról, ahol pedig van látnivaló. A helyiek tudják, a véletlenül arra tévedők, ne adj ég, tudatosan jövők nem. Ahol van térkép, köszönő viszonyban sincs a valósággal, esetleg az idő vasfoga már megette a felét: – Ön itt áll – jelzi egy piros pötty, aztán keresheti az ember, hogy hol is? Sebaj, kérdezősködni fogok – jutok döntésre. A helyiek biztos megmondják, de általában nincsenek az utcán. Pont akkor nem, mikor kéne, amúgy lehet, hogy igen. Rossz időpontot választottunk, a mozgó vegyesbolt és a friss házi tej majd később jön, a korai busz már elment, a későbbi majd csak este jön. A főtéren a világháborús emlékmű mellett repedezett szökőkút áll, a kocsma ajtaján lakat, este nyit, a kiírás szerint. A lépcsőn burjánzó gyomnövény mennyiségéből sejteni lehet, hogy az az este nem jön el. A hőség egyre nagyobb, a közkifolyó nem működik, vizünk elfogyott. – Muszáj neked megnézni? – kérdezi férjem kicsit kókadtan. Mindegy most, hogy mit is: kastélyt vagy romjait, tájházat, emlékszobát. – Muszáj – mondom az elején határozottan, aztán már nem vagyok benne annyira biztos. Még egy próba, aztán megyünk – jutunk konszenzusra, ami olyan, hogy megállapodunk, de úriasabban hangzik. Egy utca biztatónak tűnik, elindulunk rajta, az első épület poros kirakatában napszítta felirat: „Ha beállsz hozzám eladónak, holnap már nyithatsz”.

– Álljunk be még ma – javasolja a férjem – hátha van ásványvíz.

A következő faluban volt.

Tudnivalók a szerzőről

A Regénytár 2014-es jubileumi novellapályázatának első helyezettje.