Loading...
Ön most itt van:  Home  >  Novella  >  Aktuális téma

A nagykövet kutyája

Szerző:    /  2018-06-25  /  

Minden reggel ugyanazon az útvonalon megyek a munkába, lehetőleg elkerülve a forgalmasabb utcákat, hogy zavartalanul élvezhessem a várossal együtt, lassan ébredező gondolataim társaságát. Haladási utam egy olyan gyér látogatottságú utcán is átvezet, ahol egy négyszintes épület első emeleti erkélyén ott díszeleg valamely általam kevéssé ismert – nyugodtan mondhatjuk úgy is: egzoptikus* – ország zászlaja. Úgy tűnik, nem telik nekik impozáns nagykövetségre, csak egy ilyen, bérleményszerű irodára, amelyet a szomszédokból áradó rántotta- és lecsószag tesz még emberközpontúbbá.

Kicsi a valószínűsége annak, hogy ez az iroda nagy látogatottságot bonyolít le, sőt, az is megeshet, hogy a nagykövet úr egész napját házikabátban, papucsban tölti, és csak rövid időt vesztegel a laptopja előtt, hogy a szükséges formaságokat a neten elintézze. Ám ebből a zordon épületből minden reggel kijön a nagykövet kutyája. Nem értek az ebekhez, ha megköveznek sem tudom megmondani, milyen fajta, de alacsony, kurta lábai és hosszú, lelógó fülei vannak. Zömök, erősen hajlott korú jószág, alig döcög, miközben egy zsinórvékony pórázon vele ellentétes alkatú hölgyet vezet maga után. A hölgy ábrázata álmosan unott, de az öltözéke változatos. Megesik, hogy csak egy kinyúlt hálóing van rajta, máskor meg elegáns kosztümben végzi ezt a tevékenységet, amely minden esetben a kutyakaka fölszedésében éri el a csúcspontját. A gyér forgalmú, félreeső utca meglehetősen koszos állapotban van, utcaseprő ritkábban téved be ide, mint élénk tekintetű turista, ezért mindig zörög valamilyen papírhulladék a járdán, nem beszélve azokról az anyagmaradványokról, amelyek odaszáradás útján válnak időtlenekké.

A nagykövet kutyája szemlátomást nem leli örömét ezekben a reggeli kiruccanásokban, mert a lelkesedés leghalványabb jele nélkül szagolgatja azokat a vizeletmaradványokat, amelyek más kutyákat heves farokcsóválásra késztetnének. Kicsit szagol, kicsit odébb totyog, majd megint szagol. Ezt a ritmust követi amíg a póráz végét tartó hölggyel el nem éri az utcasarkot, hogy visszafordulva, a másik oldalon bezárhassa vele a kört. Semmi nyugtalanság, semmi kapkodás nem látszik ezen az eben, és ez kétségtelenül annak a sok éves tapasztalatnak a hozadéka, amelyet más országok hasonlóan eldugott, gyér forgalmú utcáiban szerzett. Ifjabb éveiben talán még ugrabugrált is, vagy húzta a pórázt, ha a tenger felől fújó szél sóillatú párát tömött az orrába, de ez az idő régen elmúlt. Szolgálata lassan a végéhez közeledik, és a befejezés nem lesz dicsőségteljesebb ezeknél a reggeli poroszkálgatásoknál.

A véletlen vagy valami más mindig úgy hozza, hogy összetalálkozom velük, és ilyenkor ügyelek arra, nehogy belegabalyodjak a sok sétáltatást megélt követségi pórázba. Már a hajlott kora miatt is tisztelettel vagyok a kutyus iránt, ezért szolgálatkészen kitérek az útjából. A hölgy pedig annyira álmatag és kedvetlen, hogy ezt észre sem veszi, pedig sokszor a falhoz kell lapulnom, vagy az úttestre húzódnom, hogy ők zavartalanul továbbhaladhassanak.

Lényegében ezen a kutyán keresztül van képem a nagykövet úrról. Ugyanilyen totyogósnak képzelem el, alig-alig mászkálósnak, és a szolgálat jelentette virtuális póráz rabjának. Szinte látom, ahogy a kutyasétáltatásból, kutyakaka összeszedésből hazatérő neje odateszi elébe a rántottát, majd szinte ugyanezzel a mozdulattal a kutyuli elé a földre a tápot. Ők ketten pedig elmélyülten, csámcsogva eszegetnek.

Hosszan, diplomatikusan, ahogy azt a protokoll megkívánja.

 

* Elütés, amely annyira tetszett, hogy inkább így hagytam (a szerző)