Loading...
Ön most itt van:  Home  >  Elméleti síkság  >  Esszé  >  Aktuális téma

Korrupció az irodalomban

Szerző:    /  2018-06-06  /  

Világunkat keresztbe-hosszába áthatja a korrupció. A vécés nénitől az űrrakéta tervezőig mindenkit korrumpálnak – előbbit egy extra adag klotyópapírért, utóbbit némi plusz tolóerőért, vagy megfordítva –, tehát nincs az életnek olyan területe, amelyről elmondhatnánk, hogy immunis a jelenséggel szemben. Külön szakma foglalkozik a korrupció becserkészésével és felderítésével, de hiába az apacs nyomolvasó hagyományokra épülő gyakorlat, a korrupció fürge angolnamozgással mindig új utakat és menekülő ösvényeket talál magának.

Egészen mostanáig azt hittük, az irodalom az egyetlen olyan terület, amely tökéletes közönyt mutat a korrupció fertőzésével szemben, ám a legújabb laborkísérletek – amikor kirgiz tudósok pénzt csöpögtettek néhány tetszőlegesen kiválasztott kéziratoldalra – bebizonyították, hogy a korrupció az írásművészetben is képes gyökeret ereszteni.

Az irodalmi korrupció mindazonáltal nehezen fölfedhető, mert az viszonylag ritkán fordul elő, hogy egy prózaíró mondjuk, vadászpalotát épít magának, vagy megvásárolja a lakóhelye környéki termőföldek 120%-át. Úgy is mondhatjuk, az irodalmi korrupció izoláltan működik és jószerével csak arra az egyénre korlátozódik, aki azt a bizonyos, problematikusnak vélt művet létrehozta. Egyszerűbben fogalmazva: ha egy könyvet kinyitva úgy érezzük, a szerzője valamilyen politikai nézet vagy egyéb meggyőződés irányába tett abszolúte fölösleges gesztusokat, szinte biztos, hogy korrumpálta is magát. Nem azért, hogy anyagi javakra tegyen szert – az irodalomban ez nem igazán működik – , hanem hogy elismerjék, szeressék és szakmailag ajnározzák. Az irodalmi korrupció külsérelmi jegye az ún. „futtatás”. Ha egy írót a média vagy egy bizonyos politikai garnitúra úgymond „futtat”, akkor az illetőről halált megvető bizonyossággal elmondható, hogy kilóra eladta magát.

Értekezésünk ezen pontján érdemes kitérni egy kicsit az irodalmi fedhetetlenség irányába is, mintegy ellenpontozva a fentebb emlegetett szörnyűségeket. Normális és logikus azt feltételezni, hogy az irodalmi gerincesség egyenesen aránylik az írói önfejűséghez, ami úgy értendő és értelmezhető, hogy a becsületes író egy jottányit sem enged a saját alkotói elképzeléseiből, hiába kínál neki egy nagybefektető luxusautót vagy álomutazást, hogy a nőkről, a piákról meg a drága szivarokról ne is beszéljünk. A tisztességes író túlnyomórészt legagyásodott, számkivetett és alkoholista, de whiskey helyett olcsó vinkókat és kommersz söröket iszik. Ellentétben vele a korrupt író elhajlik az olvasói igény meg a trendek kiszolgálása felé, és olyan könyveket, műveket hevenyész, amelyről biztosan tudja, hogy vevők lesznek rá a vevők.

Az irodalmi korrupció tehát igenis létezik, sőt, az létezik csak igazán. Az említett laborkísérletek során több száz író tevékenységét – téma- és műfajválasztás, szakmai simulékonyság, szerkesztőségi hízelgés, gazsulálás, stb – vették górcső alá, és arra a döbbenetes megállapításra jutottak, hogy többé-kevésbé mindegyik korrumpálódott.  A végkövetkeztetés innentől rossz lányként adja magát: az irodalom maga fertő, a mocsok, a romlás, a bűn, és még sorolhatnám. Mivel a kórokozók azonosítása sikeresen megtörtént , semmi akadálya nem lenne az irodalmi ellenszérum kifejlesztésének sem, ha ez már eleve nem volna adott. A kísérleteket végző tudósok ugyanis megállapították, hogy már most is létezik az irodalmi korrupciót legyűrő és kinyuvasztó, természetes antitest: az elkészült írásmű.

Tudnivalók a szerzőről

Eblegor von Trottle

A Nagy Hadron Ütköztető Irodalmi Részlegének vendégprofesszora. Nemzetközi hírű irodalomfizikus, az írás és az atomfizika kapcsolatának kutatója.