Loading...
Ön most itt van:  Home  >  Hírek  >  Reflektor  >  Aktuális téma

Vészhelyzetek a járdán

Szerző:    /  2018-06-01  /  

Ma megjelent egy cikk a legnagyobb magyar internetes portálon, hogy a Gellért téren kialakult kaotikus közlekedési viszonyok életveszélyes helyzetet teremtenek a bicajosok számára. A cikk írója virtuális könnyeket hullajtva sajnálja a kerékpárosokat, akik a rendes közlekedésük során a városrendezők rossz húzásai miatt vészhelyzetek sorozatának teszik ki magukat.

Finoman szólva én teljesen más véleményen vagyok. Hosszú évek óta látom, tapasztalom, mi mindent kínlódik össze Budapest mindenkori vezetése annak érdekében, hogy „bicajbaráttá” varázsolja ezt a várost. A baj csupán az, hogy Budapestet nem bicajforgalomra tervezték. Gépkocsi közlekedésre sem túlságosan , inkább fiákerre és szódás kocsisra, de hogy bringára nem, az biztosabb a ránk várós csúfos és korai halálnál.

Számos példát tudnék felsorakoztatni annak illusztrálására, milyen izzasztó módon próbálták pároztatni a gyalogjárdát a kerékpárúttal. A Varsányi Irén utcában például a járda közepén húztak egy sárga csíkot, amelyen a bicajosok az erősebb jogán minden gond nélkül áthatolnak, és folyamatosan terrorizálják az amúgy is csak kb. 1 méteres sávot használó gyalogosokat. Ennél is durvább az, hogy a kerékpárosok immár tetszőlegesen, összevissza közlekedhetnek. Bemehetnek az egyirányú utca szembejövő forgalmába, és akkor sem büntetik meg őket, ha a járda mellett kijelölt sáv mellett mégis a járdán suhognak végig.

A Bem rakpart kaotikussága ebből a szempontból példa értékű. A nemrég bekövetkezett felújítás során a tervezők megpróbálták valahogy elválasztani a bicajosokat a gyalogosoktól, mert az, hogy a sétálók között cikáztak, már tényleg túlment minden határon. Jelenleg egy hieroglifa bonyolultságú kerékpárút tarkítja a dunai rakpartot, jókora bosszúságot okozva az autósoknak, mert egy teljes sávot vesz el az amúgy is bedugulásra hajlamos úttestből. Valahol megértem, hogy a gépkocsiforgalommal tenni kell valamit, mert már szó szerint megfojtja a várost, de nem ilyen mindenkit egyformán bosszantó módon kéne intézkedni.

A legnagyobb baj azt hiszem, abban rejlik, hogy nincs egyértelműen és világosan kimondva: a bicikli vajon jármű vagy csak a gyaloglást segítő eszköz, mert így nem tudni, hol a helye: a járdán, vagy az úttesten. Ha engem kérdeznének, habozás nélkül azt mondom: a bicaj igenis jármű. Az is megfontolandó, hogy ha már ezzel kapcsolatban világtrend alakult ki – környezetbarát járművek kellenek a fosszilis üzemanyagot égetők helyett – olyan módon kéne visszaszorítani a kártékony konkurenciát, hogy elvennék tőle azokat a privilégiumokat, amelyekkel per pillanat rendelkezik. Magyarán: a belvárosból nemes egyszerűséggel ki kéne tiltani a személygépjármű forgalmat. Taxik és haszongépjárművek bejöhetnének, de az a sok luxuskocsi, amelyekben magányosan rostokol a sofőr, felejtős.

Egy személyes példával magyarázom meg, miért működhetne ez a megoldás: minden reggel 4 km-t gyalogolok a munkahelyemig – a Batthyány tértől a Margit hídon át a Bajcsy-Zsilinszky útig, és ez nem esik nehezemre. Fél óra alatt kényelmesen odaértek, ha pedig esik az eső, fölszállok a tömegközlekedésre.  Hatvankét éves vagyok, jókora súlyfelesleget cipelek, tehát ha én elbírom ezt a terhelést, akkor más is biztosan elbírja.

De pontosan tudom, hogy egy ilyen intézkedés forradalmat váltana ki. Marad tehát a bosszankodás, amelynek zárt körében mindenki egyformán átkoz mindenkit. Vagy talán mégsem: a bicajosok úgy tűnik, felhőtlen boldogsággal évezik a száguldást. Ma reggel is, ahogy a szembe sütő naptól félig megvakulva keltem át a zebrán, úgy süvöltött előttem keresztbe egy bicajos, mint egy lövedék. Aranyfénnyel porzott az út utána.