Loading...
Ön most itt van:  Home  >  Homo Criticus  >  Filmekről  >  Aktuális téma

A férfiak nem sírnak

Szerző:    /  2018-05-10  /  

A jugoszláv polgárháború ma már a múlt ködébe vész. A harcok befejeztével minden utódállam elkészítette a maga filmjeit erről a témáról, és bár ezek döntő többségükben magas minőséget képviselő alkotások, közülük csak azok kerültek a magyar forgalmazók látóterébe, amelyek nemzetközi szinten sikert értek el.

Ilyen volt például a 2002-es Oscar-díjas Senki földje, és ilyen lehetett volna a kisebb fesztiválokon több díjat nyert Szép falvak szépen égnek (1996), ám ezt a filmet csak DVD-n láthatták a téma iránt érdeklődők. A bosnyákok, a szerbek, a horvátok és a szlovének is hozzátették a részüket ehhez a nem éppen lélekmelengető kínálathoz, de az idő lassan eltakarta a háborús romokat, az elpusztult, kiégett városok helyén pedig újak keletkeztek. Azt hihetnénk, hogy erről a tömény borzalomról már nem is lehet újat mondani, mert hát azóta elmúlt majd’ negyed évszázad, és az akkor született gyerekek ma már felnőtt, családos emberek, nincsenek emlékeik a szüleik életét romba döntő konfliktusról.

De más az elmélet és más a gyakorlat. Tény, hogy a háborúnak régóta vége van, ám a veteránok egy része még mindig él, és magában hordozza azt a traumát, amiről nekünk, a háborút csak filmekből ismerőknek fogalmunk sincsen. Egy magyar esztéta, a Képzőművészeti Egyetemen oktató Mányoki Endre írta le, hogy a háború akkor ér véget, amikor a résztvevők élete, és ez kőbe véshető igazság. Azok a katonák, akiket a sors egymás ellen fordított, mint valami gyógyíthatatlan betegséget szenvedik meg ezt a kegyetlen korszakot és ez, dacára az eltelt évtizedeknek még mindig filmes téma.

A több rangos díjjal is kitüntetett Alen Drljevic jó érzékkel ragadta meg az ebben rejlő lehetőséget, és hozta létre a posztháborús traumát a mai balkáni (politikai) helyzettel elegyítő filmes kísérletét. A férfiak nem sírnak (Muskarci ne placu) cím alatt forgalmazott munka nálunk nem került moziba – ott már jó ideje csak a Marvel univerzum terjeszkedik –, de az igényesebb filmes csatornákon egy kis szerencsével megtalálható.

A történet valójában egy pszichológiai kísérlet: valahol Boszniában, egy szebb napokat is látott, de manapság üresen álló hegyi hotelbe összegyűjtenek néhány önként jelentkező veteránt, akik annak idején vagy egymással ellentétes oldalon álltak, vagy csak áldozatai voltak az eseményeknek. A szituációs játék egy kicsit hasonlít az Agatha Christie révén világhírű Tíz kicsi négerre, azzal a lényeges különbséggel, hogy itt nem fogynak el a szereplők, hanem a játék, vagy pontosabban a pszichológiai önfeltárás során kerülnek felszínre azok a tragédiák, amelyek közös eredője nem lehet más, csak valami szörnyű végkifejlet.

A film cselekményének hordozóját a szereplők között meglévő feszültség szolgáltatja. Végig azt várjuk, kinél fog először elszakadni a cérna, és miként válik a hotel egyfajta mini jugoszláv hadszíntérré, de a rendező nem gyalogol bele ebbe a csapdába. A némi túlzással pszichológiai horrorként is kategorizálható alkotás – végig azért szorongatjuk a szék karfáját, mert nem tudjuk, melyik pillanatban fog képletesen vagy valóságosan is fölrobbanni ez a látens gyűlölködésre és olthatatlan önmarcangolásra épülő világ – önmagán túlmutatva a jelenkori Boszniát ábrázolja. Látszólag nyugalom van és béke, de tudjuk, hogy a nagyobb városok utcáin nemzetközi békefenntartók cirkálnak, akiket a kafanák teraszán cigarettázó helyiek azzal a hamis közönnyel figyelnek, amelyet a tűzszünet idején rágyújtó, a rövid nyugalom illúzióját tökéletesen átérző katona érez.

A film ebből a megközelítésből inkább csak egy színpadra kívánkozó dráma, mert az, hogy kis költségvetésű, nem fedi a minimalizmusára vonatkozó teljes igazságot. Ha egy amatőr filmes gárda összekapja magát, minden további nélkül képes lenne ilyen vizuális teljesítményre – leszámítva az égő kocsit, de az is megoldható néhány tízezer forintból –, ami újfent azt bizonyítja, hogy a jó mozihoz nem kell a pénztenger. Alen Drljevic produkciójának lényegét a hiteles és erős színészi játék adja, bár a szereplők nevei (Boris Isakovic, Leon Lucev,  Emir Hadzihafizbegovic, Sebastian Cavazza) nekünk, magyaroknak nem mondanak túl sokat.

Nekem, aki meglehetősen jártas vagyok az ex-jugoszláv és a poszt-jugoszláv filmek világában most is az a természetesség volt a legvonzóbb, ami a színészi játék és a dialógusok tekintetében a magyar és az angolszáz nyelvterületen képződött filmekből hiányzik. A természetes, életszerű és a balkáni mentalitást is magában foglaló közvetlen, egyszerű beszédre gondolok. Mindez ebben a filmben is megtalálható, mintha nem is megírt szöveget hallottunk volna vissza, hanem dokumentarista rögtönzést. A bámulatos az, hogy mindez valami mássá, valami magasabb rendűvé áll össze, ahogy maga a Balkán.

Talán ez a film volt az egyik utolsó abban a sorban, amelyet a jugoszláv polgárháború hozott létre, de mert még mindig sokan vannak – vagyunk –, akiket így vagy úgy, de megcsapott a puskapor füstje, azon sem lennék meglepve, ha valahol, valamelyik szerb, horvát, bosnyák vagy szlovén műhelyben már formálódna egy újabb ilyen témájú alkotás. Meglátja, aki megéri.