Loading...
Ön most itt van:  Home  >  Hírek  >  Reflektor  >  Aktuális téma

Pali bácsi meg a térkő

Szerző:    /  2018-04-17  /  

Zöldhajnalban vagy esetleg később gyalogolni szoktam. Ez néha sétának tűnik, de azt pörgős szoknyában és kopogós cipellőben szokták fiatal vonalkód típusú leánygyermekek művelni, a belvárosban. Nem terepszínű pufidzsekiben és agyonstrapált futócipőben kint a határban, mellékutcákon kijutva, mint én. Nem futok. Elvből. Meg mert utálok. Így szépen nyugodtan slattyogva beszédbe lehet elegyedni olyanokkal, akik szintén úton vannak és nem sietnek sehova. Vagy kint állnak a kapuban, mert várják a fuvarost, a házi tejet, a postást, aki ugyan órákkal később jár erre, de sebaj. Évekkel ezelőtt így barátkoztam meg Pali bácsival, aki akkor alig múlt 80 éves, és azóta is töretlen életkedve és humora, valamint éles nyelvvel megfogalmazott társadalombírálata feldobja a napomat. Az is jó, hogy ízesen beszéli a vidékünkre főleg régen oly jellemző „íző” nyelvjárást.

Most nem azért, hogy hasonlítgassam magam nagy írókhoz, de Móricz Zsigmond is olyan „ö” hangokat rakott bele a szögedi történeteibe, hogy csuda. Szóval én is úgy döntöttem, hogy félre szépirodalmi átirat, hadd szóljon Pali bácsi úgy, ahogy mondja, mert így az igazi.

Ma reggel arra kerültem, mert tudtam, hogy kész lett az új kerítés, meg kell azt vizsgálni. Pali bácsi kint állt, épp a kaput nyitogatta-csukogatta, jól szuperált, meg szépen lefestették a léceket, megdicsértem, de mégse ez lett a téma. Az öreg akkurátusan rápöfékelt, letelepedtünk a kispadra, s már kezdte is.

„Mongya tennap a szomszíd, hogy ad kapukúcsot meg pízt, mer hozzák a térkövet, oszt nem lesz itthol egísz nap. Ha megtenném, segíjjem má ki. Hát persze, jó szomszíd, meg időm is van, nem kóricálok én már nagyon sehova. A térkő meg ugye csak fontos dolog, mer már minden faluban van, a kösségháza előtt, ahol az egyen szökőkút,még ott is, ahol se járda, se vízvezeték, ez a módi. A szomszídnak is lesz, a garázs előtt. No, meg is jöttek a szállítók úgy dél körül, lerakták szíp akkurátban a dobozokat, fizettem, mindenki elégedetten ment a dógára. A szomszíd meg úgy örült, hogy megkínált a tavali szederpályinkával, pedig amúgy elíg fukar ember. Én meg botor módon elkottyintottam néki, hogy Erzsike (ő a feleség) onokája, aki az ánglisoknál mosogat, valami fránya gípen akarja tartani véle a kapcsolatot. Míg a szkájpot is kinyögtem, pedig majd beletört a nyelvem, nem való az illen magyar ember szájába. A szomszíd meg rálegyintett, hogy van néki. Én nem tom hogy a vírbe, de ennek mindene van, mint a kisbótban. Oszt már húszkod be a belső szobába, hogy nyitva a gíp, már mutattya is. Meg hogy van egy oldal, néki több száz ismerőse van rajt, némelikről aszt  se tuggya, ki fija-borja. Há, jó ismerős az, akit nem ismerünk, avval nincs baj. De csak legyintett, hogy a lájk a línyeg. Én meg bólogattam, mint a kürti harangozó. Mer jányom, minél inkább nem ért az ember valamit, annál jobban kő bólogatni. Majd kibökik a línyeget. Hát ott előttem kezdi ám kapcsógatni, oszt tínyleg mán ott is vót a Jani, a szomszíd öccse, a kezibe meg sörösüveg, láss csudát! A telefony semmi ehhe kípest. Mit ki nem tanálnak!”

Majd kis töprengés után hozzá tette az öreg, hogy csak azt nem érti, ha ilyen sok módja van már a kapcsolattartásnak, miért van annyi magányos ember.

Aztán megjöttek a szomszédba a munkások, ma lerakják a térkövet. Ha kész lesz, a szomszéd biztos felrakja a fészre, és majd lájkolják. Ez az élet rendje. Vagy sorja. Meg a módi.

 

Tudnivalók a szerzőről

A Regénytár 2014-es jubileumi novellapályázatának első helyezettje.