Loading...
Ön most itt van:  Home  >  Homo Criticus  >  Filmekről  >  Aktuális téma

Sztálin halála – filmismertető

Szerző:    /  2018-03-05  /  

Ugye, mindenkinek megvan ez a vicc: 1953. március 5., Práter utcai kiskocsma, mélabús, csöndben üldögélő vendégsereggel. Egyszer csak kivágódik az ajtó, beront egy holtsápadt alak. Meghalt Sztálin!, mondja elcsukló hangon. A kocsmában döbbent csönd, még a légyzümmögést is hallani. Ekkor megszólal egy rekedt hang a sarokban: Pincér, pezsgőt! Három év múlva szabadult.

​Ez a gyilkos poén, és a hozzá kapcsolódó mögöttes tartalom is érthetővé teszi, miért előzte meg hatalmas kíváncsiság a Sztálin halála című francia-angol vígjáték premier előtti bemutatóját március 3-án az Urániában. A filmtől kimondva, kimondatlanul azt a harsány humort vártuk, amely Bacsó Péter kultikus alkotásában, a Tanúban szökőárként zúdul a nézőre. A várakozás nem is alaptalan, mert a magyar nyelvű szinkronos előzetes sokat ígért, ami meg a szereplőgárdát illeti a filmet rendező Armando Iannucci olyan nagyságokat verbuvált a produkciójához, mint a Monthy Python-os Michael Palin, a színészként és rendezőként egyaránt harcedzett Steve Buscemi vagy a rideg tekintetével valódi ősgonosznak számító Jason Isaacs.Az elvárások tehát megalapozottak, ami pedig az általános nézői attitűdöt illeni, ugye, semmi sem kellemesebb, mint nagyokat röhögni a sátán egyik földi helytartójának pusztulásán, ami Sztálin vonatkozásában egyúttal nemes bosszúállás is azért a sok gaztettért, amit a bajuszos rém ellenünk elkövetett. Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy az önkényuralkodók kifigurázása a kinematográfia egyik kedvenc terepe – már Chaplin is gúnyolódott egyet Hitleren, hogy az utána következő számtalan kis és nagy diktátort szurkapiszkáló szatírát ne is emlegessük –, a nézők ugyanis imádják az ilyesmit.

Ennek a széles körűen ismert műfajnak a komplementer párját a történelmi tényeket híven követő, és azokat naturális könyörtelenséggel bemutató drámai alkotások képezik, amelyek továbbgondolkodásra, esetenként pedig vitára ingerlik a nézőket. Eklatáns példa erre az Andrzej Wajda nevével fémjelzett Katyn, amely annak ellenére is kötődik Sztálinhoz, hogy ő maga nem jelenik meg benne.

Iannucci alkotása kapcsán mindezt azért fontos elmondani, mert őt megelőzően meglehetősen kevesen próbálkoztak azzal, hogy a katynihez hasonló rémtettet összehozzák A tanú kesernyés viccelődésével.

A Sztálin halála felütése több mint ígéretes: a moszkvai rádió élőben közvetít egy Mozart-koncertet, amelynek vége előtt a generalisszimusz felhívja az adásrendezőt, hogy a műsor végén odaküld valakit a lemezfelvételért. A gond csupán az, hogy az adás élőben ment, felvétel nélkül. Nincs más megoldás, mint újból eljátszani a műsort – telt ház előtt, hogy a taps is hallatszódjon –, és elkészíteni a róla a bakelitet. Csakhogy a karmester közben szívrohamot kap, a zongoraszólót játszó művésznő pedig megmakacsolja magát: Sztálin kiirtotta az egész családját, ezért nem hajlandó neki játszani. De ha a legfőbb főnök kér valamit, nincs apelláta: az időközben szétszéledt közönség helyére beterelik az utca népét, és az ágyából kirángatnak egy neves karmestert, aki pizsamában levezényeli a koncertet.

Tipikus ötvenes évekbeli abszurd, amelynek részelemei már A tanúban is visszaköszöntek. Ha a film ebben a szellemben folytatódik, olyan fergeteges alkotásról beszélhetnénk, amely méltán csatlakozik Bacsó Péter remekéhez. Ám ez a film a generalisszimusz halálának pillanatában letér vicces vonalvezetésről és átnyargal az akkori szovjet felső vezetés működésének, módszertanának naturálisan szikár ismertetésére. A dialógusok ugyan szellemesek, és egy másfajta dramaturgiai szituációban talán kacagtatóak is lennének, ám abban a közegben, ahol az éj derekén elhurcolt embereket egymás után lődözik fejbe, vagy ahogy a kucsevói dácsát elözönlő NKVD-sek közönyösen kivégzik az ottani őrséget és személyzetet, valahogy nincs kedvünk kacagni a verbális poénokon.Azzal a dilemmával, hogy a film nem tudja eldönteni: komédia legyen, vagy inkább tényfeltáró dráma, mi nézők egyre kényelmetlenebbül érezzük magunkat. Nem lehetnek kétségeink afelől, hogy a diktátor halálát követően lezajlott hatalmi játszmák és az erőviszonyok átrendeződése úgy és olyképpen zajlott, ahogy a film készítői azt elővezették, ám ezzel nem mondtak el semmi újat számunkra. Oroszországban a filmet tiltólistára tették, és most, hogy megnéztük, értjük is, miért. Az még elmegy náluk, hogy Berija egy vadállat – mert az volt – és az is, hogy Hruscsov egy jelentéktelen mitugrász, aki csak annak köszönheti a karrierjét, hogy időben ismerte föl Zsukov abból fakadó sértődöttségét, hogy Sztálin halála után Berija a hadsereg fölé próbálta emelni az NKVD-t. Az viszont már nem fér bele az orosz lélek bugyariba, hogy a Nagy Honvédő Háborút megnyerő hőst közönséges gyilkosként, az egész szovjet vezetést pedig félidióták gyülekezeteként ábrázolják.

A film legnagyobb hibája mégsem ez, mert egy alkotónak ugyebár szuverén joga van úgy ábrázolni a szereplőit, ahogy azt úri kedve diktálja, de Armando Iannucci ebben a produkcióban elkövette a műfajtörés baklövését is, ami nézőként megbocsáthatatlan malőr. Kicsit sarkos a példa, de képzeljünk el egy olyan gyermekeknek szánt alkotást, például a Bambit, amelyet a készítője egybemos az őzgerinc paprikás készítésének naturális bemutatásával. Ez a film valahol ilyen. Zavarba ejtő, nyugtalanító, szinte kiköveteli magának azt, hogy mielőbb elfelejtsük. Csakúgy, mint az a korszak, amiről beszélni próbál, és amiről ettől a darabtól sokkal emlékezetesebb munkák is létrejöttek.

Értékelés: 7/10