Loading...
Ön most itt van:  Home  >  Homo Criticus  >  Filmekről  >  Aktuális téma

A négyzet

Szerző:    /  2018-01-23  /  

Néhány éve még elképzelhetetlen lett volna az, hogy egy művészfilm telt házat hozzon össze Budapesten, de mostanában mintha fordulna a kocka. Lehet, hogy a vizuális trükkökkel teleaggatott hollywoodi produkciók maguk tehetnek erről – egy idő után nemcsak a szem, az elme is belefárad a túlzott effektezésbe –, mert ma már olyan helyzet is előállhat, hogy egy feliratos svéd-német-francia-dán filmre sem lehet jegyet kapni.

A négyzet (The Square) című 142 perces társadalmi drámáról van szó, amelyet az érdeklődés ellenére nem a multiplexekben, hanem a stúdiómozikban vetítenek. A figyelem azért nem teljesen előzmény nélküli, mert a hazai átlagnéző számára szinte teljesen ismeretlen Ruben Östlund alkotása 2017-ben Cannes-ban Arany Pálmát kapott, másfelől pedig erős aktuálpolitikai áthallással kecsegtet. A neten föllelhető ismertetőkből valami szatírára gyanakszunk: Christian, a sikeres múzeumigazgató tökéletes életének gépezetébe egyszer csak porszem kerül, egy ügyesen kitervelt átverés révén fényes nappal zsebelik ki a múzeum előtti téren. Christian nem hagyja annyiban a dolgot, és bosszúhadjáratra indul a tolvajok ellen. Közben abszurdabbnál abszurdabb kalandokba keveredik, ami remek lehetőség arra, hogy megtudjuk, miként vélekednek a svédek az országukban uralkodó politikai és szociális állapotokról, különös tekintettel a bennünket, magyarokat ugye, mindennél jobban érdeklő migránshelyzetre.

Talán ez a sejtés is motiválta a termet az utolsó székig megtöltő nézőket, mert a közelmúltban már volt példa arra, hogy remek művészfilmek foglalkoztak igen hatásosan a kontinensünket és kultúránkat fenyegető veszélyekkel, ám jelen esetben inkább a jóléti társadalom elidegenedett, a groteszktől az abszurdig húzódó skálán nyomon követhető sajátos valóságáról van szó. Már a felütés is ezt igazolja: Christian múzeumának egyik termében kőzúzalék kupacok a műalkotások, a másikban pedig egymásra halmozott vasvázas székek. Ezekhez jön az épület előtt, a talajba vájt, led-diódákkal kiemelt négyzet, amelyet az intézmény vezetése esztétikailag és filozófiailag megideologizálva a magas művészet piedesztáljára emel. A film végig ebben az ambivalens kettősségben lavírozgat: részint tanúi vagyunk az elitművészet valóságtól elrugaszkodó irracionalitásának, részint Christian magánéleti és helyzetkezelési kudarchalmozásának, ami dramaturgiailag valóban egy jó film ígéretével kecsegtet.

Csakhogy A négyzet mégsem korszakteremtő alkotás, és ez furcsa módon annak tulajdonítható, hogy az alkotói elmerültek a bőség zavarában. Egy interjúban Ruben Östlund maga nyilatkozta, hogy bár tudja, hogy a film kegyetlenül hosszú, egyszerűen nem volt szíve kihagyni belőle azokat a jeleneteket, amelyek talán nem illeszkednek elég szervesen a cselekménybe, viszont kétségtelenül ötletesek. Ezt a „szülői engedékenységet” a produkció sajnos erősen megsínyli, mert némelyik funkció nélküli jelenet negyed órával is meghosszabbítja az alapból embert próbáló játékidőt.

Szigorúbb vágással A négyzet több, feszesebb és emlékezetesebb lett volna, bár ebben a hosszúra nyúlt változatában is érdemes megtekinteni. Még akkor is elmondható mindez, ha a fentebb emlegetett elvárások csak jelzés szerűen bukkannak föl benne. Arra pedig, hogy egy komédiának álcázott, polgárpukkasztó társadalmi drámát vagy a filmbeli műalkotáshoz hasonlóan ad hoc összehajigált témahalmazt láttunk, nem létezik egyértelmű állásfoglalás. A jó filmek valahol mind ilyenek.

A négyzet  /The Square/  feliratos, svéd-német-francia-dán filmdráma, 142 perc, 2017.