Loading...
Ön most itt van:  Home  >  Folytatásos  >  Aktuális téma

Halmaz- és egyéb állapotok

Szerző:    /  2017-10-25  /  

Az idősebbek talán még emlékeznek azokra a nyugodt, szocialista időkre, amikor a biztonság kéz a kézben járt a valósággal. Nem kellett attól rettegnünk, hogy a vállalat, ahol dolgozunk tönkremegy és mi az utcára kerülünk, vagy hogy leépítés miatt kirúgnak bennünket. A szocializmusban – és ezt az ifjabbak kedvéért mondom – nyílegyenes út vezetett a gyakornoki időtől a nyugdíjas korig, bár a munkahely-változtatás azért itt sem volt lehetetlen. Különösen nálunk, Jugoszláviában, a titói látszatdemokráciában éreztük azt, hogy a szabadságunk korlátlan. Aki elég ambíciót érzett magában, kimehetett az NSZK-ba vendégmunkásnak, hogy aztán hazatelepülve réz ereszcsatornával meg műanyag montázselemekből álló ultramodern vízvezeték-rendszerrel büszkélkedő palotát építhessen magának.

De a többség a kiszámíthatóságot fontosabbnak tartotta a kapitalizmus adományainál, és bár idehaza a töredékét kerestük annak, amit odakint hasonló munkakörben kaphattunk volna, néhány kiváltság kárpótolt bennünket az elmaradt bevételért. Közismert tény például, hogy a szoci érában a munkahelyi italozás az élet szerves részét képezte. Be is vettük a magunk hetven cseppjét minden nap. Reggeli előtt íratlan szabály volt például behajítani egy stampedli pelinkovácot a Dehidrátor mellé tapadó kiskocsmában, a STOP névre hallgató maszek italmérésben. A többség két óra után ugyanitt zárta le a napot, de ekkor már nem kellett egyetlen stampedlire korlátozni a fogyasztást. A kocsmáros humánus beállítású ember lévén nem várta el, hogy a kuncsaftok azonnal fizessenek, mert volt egy mindentudó kockás füzete, amelybe gondosan bestrigulázta az adott személy által generált tartozást. Akadt olyan melós, aki fizetésnapon majd’ az egész havi keresetét ott hagyta a STOP-ban.

Mindezt látva bölcs vezetőink úgy döntöttek, tenniük kell valamit a józanság visszaállítása érdekében. Elvileg a munkahelyi szondáztatás is a rendelkezésükre állt, de mert ez gyaníthatóan mindenkinél pozitív eredményt hozott volna, inkább rácskerítéssel zárták le a padlós raktár és a trafóház közötti „surranópályát”, ahol a nép az irodából nézvést holt térben osonhatott át a kocsmába. A kerítés rendben elkészült, de mivel ezt az ügyben maguk is érintett géplakatosok gyártották, csupán hosszanti rudakat hegesztettek a keretbe, amelyeket gond nélkül széjjel lehetett feszíteni annyira, hogy átbújhassunk köztük. A vezetőség a jól végzett munka örömével rendezettnek tekintette az ügyet, mi pedig a szétfeszített rácsok között megközelítve a kocsmát továbbra is vígan pelinkovácoztunk.

Akármennyire is megvetendő dolog az ilyesmi, arra azért sosem vetemedtünk, hogy jól látható módon lerészegedjünk. Még névnapokon is türtőztettük magunkat, pedig akkor literszám folyt az ital. Az volt a szokás, hogy akinek a neve napját kimutatta a naptár, az elemózsiás táskájában kötelezően behozott a műhelybe valami nyakalni valót. Általában pelinkovácról vagy visnyevacsáról volt szó – az utóbbi egy édes meggylikőr, amelynek alján valódi meggyszemek sokasodtak. Abban versenyeztünk, hogy ki tud több meggyet betermelni a szájába egy slukkra, amit aztán a kiköpködött magok számával kellett hitelesíteni. Mivel akkoriban még nem voltak divatban a maiakhoz hasonló, elvont nevek, Sándor, József, János és István napkor szinte tobzódtunk a tütükében.

De volt köztünk egy kivétel, aki látványosan túllőtt a célon: Károlyról beszélek, aki abban az időben oly mértékben ivott, hogy az már a fejeseknek is föltűnt. Megesett, hogy már reggel szítyomos állapotban leledzett, amire nap közben még rá is töltött. Ha ezután bement a raktárba és a stószba rakott csirketápos zsákokon szunyókált, rendben volt a dolog, de többnyire ilyenkor kezdte magát produkálni. Meg voltunk győződve róla, hogy meg vannak számlálva a napjai a vállalatnál, ám amikor ezt merő jóindulatból a fejére olvastuk, azzal vágott vissza, hogy hagyjuk békén, olyan szívbetegségben szenved, ami negyvenéves korában végzetes lesz számára. Nevetve legyintettünk, hogy pont le lennél szívbeteg, akik erősebb vagy a hajóhúzó bivalynál? Ám az ügy nem várt fordulatot vett: egy szép napon a nagyfőnök raportra hívta Károlyt.

A kihallgatás órákig tartott, és bármekkora összegben fogadni mertünk volna, hogy tragikus lesz a végkifejlete, de nem így történt. Károly közömbös arccal jött vissza a műhelybe és hiába faggattuk, egy szót sem árult el az irodában történtekről. De attól a naptól munkaidőben nem ivott egy kortyot sem. Néhány hónap múlva pedig fölszedett egy pincérnőt, és össze is költözött vele. Ez száznyolcvan fokos fordulatot hozott az életében. Rövid időn belül olyan törekvő, szorgalmas mintaférj lett belőle, amilyenről a hölgyek csak álmodoznak. Egyetlen hobbija, vagy inkább mániája maradt: gyűjteni kezdte a poharakat. Amikor egy közös maszekmunkánk után meghívott hozzájuk kávéra, büszkén mutogatta az egész kredencet betöltő pohárkészletet. Nem álltam meg, hogy ne fogjam vallatóra: mi értelme ennek az egésznek? Jó, ha van pohár a háznál, mondta lakonikusan, ám később, amikor a szüleimnek beszámoltam erről a különös élményről, az éppen nálunk tanyázó szomszéd Maris néni keresztet vetett és azt mondta: nem szerencsés sok poharat tartani a háznál, mert elszívja az emberből az életerőt.

Nem sokkal ezután Károlyt furcsa kórság támadta meg. Rövid idő alatt vagy tíz kilót fogyott, és egyre több időt töltött betegszabadságon. Egy alkalommal, amikor éjszakás voltam a Dehidrátorban, hajnali kettőkor sötét árnyékot vettem észre a távolban. Lassan, vészjóslóan közeledett, akár egy otthontalan kísértet. Amikor beért a higanygőz lámpák fénykörébe, fölismertem Károlyt. Odaült mellém a padként használt fosznideszkára, ahonnét ráláthattam a Dehidrátor legfontosabb műszereire, és mielőtt bármit kérdeztem volna tőle, azt mondta: kellett neki egy kis séta, mert jó idő van, és nem bír aludni. Két hét múlva a szíve fölmondta a szolgálatot. Úgy hagyott faképnél bennünket, hogy még a negyvenedik életévét sem töltötte be.