Loading...
Ön most itt van:  Home  >  Hírek  >  Reflektor  >  Aktuális téma

És önnek milyen érzés egy szimulációban élni?

Szerző:    /  2017-10-16  /  

Nem új keletű az a teória, hogy a világmindenség valójában egy szimuláció, amelyet valahol, valaki egy irtózatosan nagy teljesítményű számítógépen futtat. Nem egy habókos sci-fi író találta ki ezt, hanem a kutatók, akik a kvarkok viselkedését tanulmányozták. Ott lent a mélyben – az anyag bugyrainak hihetetlen mélységében – olyan jelenségekre lettek figyelmesek, amelyek nem magyarázhatók másképpen, mint hogy ez a hihetetlenül bonyolult elegy, ami körbevesz bennünket, nem lehet más, csak szimuláció.

Bővebb magyarázatot erről ne várjanak tőlem, mert részint fogalmam sincs a kvarkok viselkedéséről, részint az érzékszerveimmel sem állok valami stabil lábon. Lépten-nyomon megcsalnak, úgyhogy inkább hiszek az intuíciónak, mint annak, amit látok vagy hallok. De ez a szimulációs dolog már régóta foglalkoztat. Ha a mindenség tényleg csak egy számítógépes program, érthető Isten látszólagos közömbössége és kegyetlensége a teremtményeivel szemben. Gondoljunk csak arra, hogy mi is ugyanezt tesszük kicsiben, amikor számítógépes stratégiai játékot játszunk. Ilyenkor lazán és érdektelenül áldozunk föl egész hadseregeket, nem törődve azzal, hogy egy pár bites élettel rendelkező katonának is lehet valamilyen szintű valósága. Mert hát ki tudja, mi minden fér bele néhány bitbe? Mi emberek azzal kérkedünk, hogy agyunk teljesítményének modellezéséhez egy másodpercenként billiószor billiószor billiószor billió műveletre képes számítógépre volna szükség, amihez képest a stratégiai játék csak macskafütty, de lehet, hogy ebben az esetben is érvényes az, hogy a kevesebb néha több.

A szimulációs elméletet az is erősíti, hogy az informatika fejlődése minden képzeletet felülmúl. A holdutazáskor használ számítógépekhez úgy aránylik egy Commodore 64-es teljesítménye, ahogy a Commodore 64-hez egy mai csúcskép, amely már olyan világot képes létrehozni, ahol a fák ágain külön-külön rezegnek a levelek. A kutatók szerint az univerzum modellként történő megjelenítéséhez akkora számítógép kellene, hogy nem férne el a Naprendszerben. Első hallásra ez iszonytatóan nagynak és ebből fakadóan megvalósíthatatlannak tűnik, de ki a megmondhatója, hogy a mi, emberi arányaink azok amelyek a mindenségben irányadóak? A hangya sem tud az ember létezéséről, ám ettől az ember még szerves valóság, sőt olyan szintű valóság, amely az egész hangyauniverzumra hatást gyakorolhat.

Logikus tehát, hogy ebben a 14.2 milliárd éves kozmikus szerveződésben léteznie kell egy olyan rendszernek, amely a mi, emberi felfogó- és érzékelő perspektívánkból csak a találgatás szintjén megközelíthető. Meglehet, hogy a hangyatudósok is el-eltűnődnek: vajon, fölöttük is létezik egy hatalmas, hol jó, hol meg rosszindulatú világformáló erő? Arra viszont aligha vetemednek hogy feltételezzék: ez az egész csak illúzió.

A szimulációs elmélet ellenzői szerint a virtuális univerzum olyan elképesztő mennyiségű matematikai műveletből képződne le, hogy az óhatatlanul is annak lassulásához, nehézkessé válásához vezetne. De az elv támogatói erre azzal érvelnek, hogy már a játékokban is sokat lehet spórolni olyan algoritmikusokkal, amelyek bizonyos szituációkban kiváltják az összetettebb számításokat. Lehet, hogy a mi, szimulált univerzumunk is egyszerűbb, mint gondolnánk. Megeshet például, hogy nem is létezik semmi azon kívül, amit az érzékszerveink egy adott időintervallumban befogni képesek. A becsukott ajtó mögött például nincs semmi, de ha kinyitjuk, elképzelhetetlenül rövid idő alatt materializálódik mögötte az a táj, amelynek a szimuláció szerint ott kell lennie.

Innentől pedig fölösleges a jövő vagy a sors miatt aggódni. Egyfelől azért, mert a főprogramozó szándékába úgysem láthatunk bele, másfelől pedig nincs olyan reménytelen helyzet, amelyből ez a matematikai absztrakció nem mutatná meg a kiutat. Akár hiszünk benne, akár nem, ebben a programban néhány trillió bit akkor is a miénk.