Loading...
Ön most itt van:  Home  >  Folytatásos  >  Aktuális téma

Légióstörténetek a marhafarmon

Szerző:    /  2017-08-17  /  

Életem legmeghatározóbb és egyben legizgalmasabb periódusa az a két év karbantartói munka volt, amit Jocival, a szökött idegenlégióssal töltöttem a marhafarmon. Joci akkoriban nagyobb hérosz volt, mint Akhileusz Trója falai előtt. Szájról szájra jártak a kalandjairól szóló mesék, amelyek sokakból csodálatot, kevesekből irigységet egy haszontalan kisebbségből pedig megvetést váltottak ki.

Mindazok után, hogy Joci átvészelte a jugoszláv állambiztonság vegzálását – attól tartottak, kiképzett ügynökként a franciák dobták vissza – eszményképünk látszólag beilleszkedett a dolgos-szorgos hétköznapokba. Szakmája szerint géplakatos volt, és bár ehhez a légióban még vagy egy tucat olyan képesítést is szerzett, amelyeknek háborúban sokkal több hasznát venni az ívhegesztésnél, Jugoszláviában a hetvenes évek közepén még nem a fegyverforgatás, hanem a  cunderverő kalapács kezelése volt a nyerő.

Jocit az érkezésem előtt alig néhány héttel vették fel a farmra, úgyhogy a szerelési munkálatokat együtt robotoltuk végig. Már ekkor is történtek velünk érdekességek, de a legfőbb számomra az volt, hogy szinte azonnal egy törékeny, folytonos rivalizáláson alapuló, sok fogadással, játékosan komoly próbatétellel megedződött barátság alakult ki közöttünk. Kicsit deviánsak voltunk mind a ketten, ő a katonaviseltsége, én pedig a már akkor is meglévő írási hóbortjaim miatt. A főnököm ezért nagy bölcsen úgy döntött, ott hagy bennünket a kész létesítményben egymás mellett, boldoguljunk, ahogy tudunk.

Míg Jocival kapcsolatban ezt a döntést nyilván a rovott és kezelhetetlen múlt tette nyomatékossá, velem szemben az is szerepet játszhatott, hogy remekül tájékozódtam az automata etetőberendezés kapcsolási rajzain.

Valóságos aranykor volt ez, mert főnöki vegzálás nélkül, önjáró módon láthattuk el a feladatainkat. Tény, hogy nem gebedtünk bele a munkába, de nem is lustálkodtunk, mert mindig akadtak megoldásra váró ügyek. A marhák alól egy hatalmas ülepítőbe mosták bele a híg trágyát, ahonnét búvárszivattytúk hozták fel és fröcskölték rá egy körbe-körbe járó szitahálóra, hogy a lé különváljon az értékes trágyától, ami eztán egy pótkocsira hullott. A fő gondot ezzel nem is az orrfacsaró bűz okozta, hanem az, hogy ha egy csutkadarab ráhullott a szitára, nyomban megakasztotta a préselést végző gumihengereket és biztonsági okokból leállt az egész rendszer. Télen, mínusz tizenvalahány fokban néhány perc veszteglés alatt csonttá fagyott az egész miskulancia. Hordhattuk rá a forró vizet vödörszám, de mert ez nem volt sem könnyű, sem egyszerű mutatvány, néhány időrelével és mikrokapcsolóval elértem azt, hogy ha valami megakasztotta a hengereket, a motor hátramenetbe kapcsolt. A csutka lepottyant a hátsó részen, aztán a szalag ismét előremenetbe kapcsolt és beindult a pumpa.

Ez a találmány hatalmas presztízst hozott nekem, mert Joci rájött, hogy ha nem is vagyok katonának való, eszem azért van ehhez a munkához. Ettől kezdve nem fizikai próbákban, hanem rejtvényekben, műveltségi fejtörőkben mérkőztünk meg egymással. Kedvelt játékunk volt például az, hogy leírtunk két betűt, – például „ab” –, aztán nekiveselkedtünk, hogy két perc alatt ki tud több ilyen kezdetű szót leírni.

És rengeteget fociztunk! Nyugodtabb napokon a farmépület végén lévő kb. fél kézilabdapályái fedett helyiségben valóságos kiskapus bajnokságot vívtunk, amelyben a gumicsizmás takarmányosok is részt vettek. Mindeközben pedig fogadás fogadást követett. Ezek legtöbbször úgy kezdődtek, hogy „na, fogadjunk, hogy nem mered…”, aztán előrukkoltunk valami blőd képtelenséggel.

De ahogy múltak a hetek és a hónapok, a több száz hízóbika tüdejéből előtörő pára nyúlós, penészes maszlaggá állt össze a gépeken, amelyek ettől gyorsan korrodálódni kezdtek. Egyre több gondunk akadt, mindig hegeszteni, javítani kellett valamit, és a patkányok is elszaporodtak. Emlékszem egy horrorszerű patkányirtásra, amikor a silótakarmány-előkészítő részt lezártuk, és annak a gödörnek, amelyből az elevátor kitermelte a matériát, tűzoltófecskendőkkel estünk neki. Minden munkás botokkal, vasvillákkal várta a férgek felbukkanását, de amikor a patkányok hada megindult, az iszony, az undor és a rettenet horrorszerű együtthatójaként inkább az életükért harcoltak. Az akció végén vörös volt a beton a vértől, és több nejlonzsáknyi patkánytetemet égettünk el a farm mögött.

Külön regényben lehetne sorolni a kalandjainkat, de volt egy talán mindegyiknél rejtélyesebb. Boszniából váratlanul küldöttség érkezett hozzánk, hogy vállalati szinten elvállalnánk-e a miénkhez hasonló trágyaszeparáló berendezésük javítását. A vezetőségünk ettől elzárkózott, ám amikor a háromtagú küldöttség távozott, Joci utánuk ment és az ablakon keresztül láttam, hogy hosszan beszélget velük a parkolóban. Azzal jött vissza, hogy elvállalta a javítást privátban: pénteken leutazunk Boszniába, szombaton megjavítjuk a gépeket és vasárnap visszajövünk. Azt nem mondta, mennyi pénzt fogunk kapni ezért, de sejtelmesen megjegyezte, hogy sokat.

Nem keresünk jól, örökös pénzzavarban voltam, és mert nyámnyilának sem akartam látszani, belementem a dologba. Pénteken a kis Zastava 750-esemmel le is utaztunk Boszniába, és felmértük a helyzetet. Szinte azonnal megállapítottam, hogy a gépeknek semmi bajuk. Egy kis igazítást kellett csak elvégezni rajtuk, de e nélkül is prímán működtek. Joci viszont kitalálta, hogy szüksége van egy speciális szelepre, amit csak Szarajevóban lehetett beszerezni.

Otthagyott hát a gépeknél és a megbízóinkkal kocsiba ülve elviharzott. Mivel nem volt semmi dolgom, egész nap a fejem fölött elhúzó katonai repülőgépeket nézegettem, mert a farm egy szigorúan zárt légi bázis közvetlen közelében helyezkedett el. Joci csak másnap jelent meg, de ekkor nekem már haza kellett jönnöm mert hétfőn kezdődött az őszi tartalékosi hadgyakorlat, amire behívóm volt. Otthagytam hát a cimborámat Boszniában, aki egy hét múlva jött csak haza egy nagy halom pénzzel. Hogy a zsákmányból mennyi volt az övé, és hogy valójában kitől és miért kapta, az sosem derült ki, de nekem azért az egy nap semmittevésért annyi dinárt adott, ami több volt, mint az egész havi fizetésem.

Nem sokkal ezután a marhafarm mellett megkezdődött a csirkefarm építése, és engem oda irányítottak. A barátságunk – vagy inkább cimboraságunk – Jocival ennek következtében megszakadt, bár sosem tagadtuk meg egymást teljesen, elvégre az a két év nem múlhatott el nyomtalanul. Tény viszont, hogy eztán már hónapok múltak el úgy, hogy nem láttuk egymást. Azt is csak másodkézből hallottam, hogy a cimborám egy napon családot, munkát hátra hagyva fogta magát és visszament az Idegenlégióba.

Hogy miként sikerült elérnie azt, hogy megbocsátották neki az előző szökését, már sosem fog kiderülni. Joci tavaly, 2016-ban több mint harminc év különféle országokban és hadseregekben végzett katonáskodás után tragikus hirtelenséggel elhunyt. Mi mást mondhatok ezek után, mint hogy nyugodjék békében.