Loading...
Ön most itt van:  Home  >  Folytatásos  >  Aktuális téma

Nyáridő a dehidrátorban

Szerző:    /  2017-08-02  /  

Mielőtt az épülő marhafarmon kiköthettem volna, hogy Jocival, a háromszori próbálkozás után végül szerencsésen megszökött idegenlégióssal megkezdjük világraszóló közös kalandjainkat, tettem egy kitérőt a dehidrátorban, amiről határozott magabiztossággal állíthatom, hogy a leggyűlöltebb és egyben a legrettegettebb munkahelyem volt eddigi életem során.

Ennek az üzemnek már a látványa is félelmet keltett abban, aki volt olyan botor, hogy a közelébe merészkedett. Mi, a szüleimmel a falu ellentétes szélén laktunk, de ott is olyan erővel hallatszott a zúgása, mintha az ágyam mellett zörömpölt volna. Bármilyen furcsa, a zaj csak egyike volt azoknak a sors- és egyéb csapásoknak, amit a dehidrátor magában tartogatott. Ebben az üzemben a lekaszált lucernából herelisztet állítottak elő, ami jelentős béta-karotin tartalma miatt fontos összetevője volt az állatok számára gyártott takarmánynak. A nemes célt csak az ehhez szükséges technológia brutálisan környezetkárosító jellege árnyékolta be.

A dehidrálás folyamata olyképpen zajlott, hogy egy hatalmas forgókemencébe a gépek beleszórták a nyers lucernát, amit több száz fokos gázolajláng szárított meg. Az anyag begyulladását egy irdatlan méretű ventilátor akadályozta – akkora villanymotor hajtotta, mint egy nagyobbfajta ruhásszekrény –, mégpedig úgy, hogy folyamatosan szívta el a száraz lucernát a tűz útjából, majd néhány ülepítő közbeiktatásával beleszórta az ugyancsak irdatlan méretű kalapácsos darálókba. Mindez akkora lármát keltett, hogy a sugárhajtású repülőgép elpirult volna mellette. A poklot idéző körülményeket a gázolaj elégetésével járó, a samott-téglát is megolvasztani képes hőség és a gépek rázkódásából, remegéséből származó állandó hibalehetőség foglalta keretbe. Csakhogy a hiba jelen esetben nem arról szólt, hogy megállnak a gépek és slussz, hanem hogy ha nem működik az elszívó ventilátor, perceken belül kigyullad a kemencében a lucerna, és olyan hőt fejleszt, hogy pirosra izzanak tőle a vaslemezek.

Emlékszem egy korábbi tűzre, amikor a nyári gyakorlatomon a locsoló berendezésnél kellett valamit matatnom a hozzám hasonló ösztöndíjasokkal. A dehidrátor ég felé bodrozódó párafelhője ilyenkor mindig biztos tájékozódási pontnak bizonyult, mert kétszer-háromszor magasabbra emelkedett, mint a református templom tornya. Ám azon a napon a felhő akkorára nőtt, mint az atomrobbanás. Az egyik cimborám meg is jegyezte, hogy most aztán jól bekojtoltak a dehidrátorban, de az egész annyira túlzó volt, hogy rosszabbra gyanakodtunk. Mintha a Vezúv robbant volna föl, hogy az égig növekedő hamukúpjával beborítsa a Pompeji szerepére kárhoztatott kicsiny falunkat. Nyugtalanságunkban abbahagytuk a munkát és visszamentünk a vállalatba. Közelebb érve fogtuk csak föl, milyen irdatlanul nagy a baj. A dehidrátor mögötti raktárépület égett, éspedig úgy, ahogy a végítéletet elképzeltük: a lucernapor olthatatlanul, mérgező füstöt eregetve démonizálódott, és amikor a tűzoltók megpróbálták oltani, a parázs szétszóródott és megsokszorozta önmagát. Az utcán takonyként terült szét a vízzel kevert herelisztből képződő massza, amelyet sejtelmes alkonyfénybe burkolt az ég alatt sűrűsödő sötétség.

Ezt az emléket magamban cipelve kellett engedelmeskednem a parancsnak, amely úgy szólt, hogy egy rövid gyorstalpaló után váltásvezető leszek a dehidrátorban. A gyakorlatban mindez azt jelentette, én felelek majd a termelés zökkenőmentességéért, ám ennél jóval több is forgott a kockán. A vezetőség ugyanis belátta, hogy ez egy súlyosan egészségkárosító munkahely, ezért nem állította magasra a normát. Magyarán: a dehidrátorban lehetett keresni. Mindez odáig vezetett, hogy az olyan kötélidegű, laza életfelfogású egyének, mint amilyen Kálmán mesterem volt, kifejezetten imádták ezt a helyet. Kálmán valóságos virtuóza volt a dehidrátornak. A termelés három műszakban zajlott, de mindig az ő brigádja érte el a legjobb eredményt. A regula szerint a műszak átadásakor a két váltásvezető együtt vette szemügyre a műszereket, ám ezzel Kálmán sosem bajlódott. Mihelyst megérkezett, az első dolga mindig az volt, hogy néhány centivel nagyobbra állította a nyersanyagot kemencébe továbbító elevátor egyengetőjét, és mindezt anélkül, hogy a műszerekre egyetlen pillantást vetett volna. Az volt a jelmondata: nem baj, ha kiég a kemence samott-téglája, majd újat öntünk, ha kell.

A keze alá tett emberek imádták, mert ezzel a hozzáállásával számottevő módon befolyásolta a fizetésüket, így az én bandám nem nagyon repesett az örömtől, amikor megtudta, hogy a főnökük leszek. Azt hamar megtanultam, hogy a kemence kimeneti részén elhelyezett hőmérő a hétszentség. Úgy kell szabályozni a lángot és a behulló lucerna mennyiségét, hogy ez a hőfok ne essen 96 fok alá, mert akkor bedugul a daráló, és láncreakciószerűen leáll minden. Ha tehát szép kényelmesen beállítottam volna, hogy biztonságosan működjenek a gépek, és ha kibékülök a tűrhetetlen lármával, akár még olvashattam is volna a munkahelyemen. De részint a lárma ellen nem volt tanácsos védekezni – ha valami nem úgy zúgott, ahogy kellett volna, fülvédővel ezt nem szűrhettem ki –, másrészt a brigád jelentős mennyiségű herelisztet várt tőlem.

Olyan harapófogóba kerültem, ami kis híján a meghasonlásba kergetett. A zaj még a munkaidő leteltével is ott tombolt a fülemben, és az is kiderült, hogy nem bírom az éjszakázást. Hajnali három és négy óra között mindig rám jött valami elviselhetetlen álmossági roham, de nem szundikálhattam a kemence alá terített papírzsákokon – a munkások ezt egymást váltva megtehették –, mert ilyenkor volt esedékes a lehető legnagyobb rémálom, az áramingadozás. Egyszer csak megpislant a villany, és ez untig elég volt ahhoz, hogy a mágneskapcsolók öntartása kioldódjon. Egy pillanat alatt láncreakciószerűen leállt az egész termelés. Mindezt az is tetézte, hogy a higanygőz lámpák is kialudtak, és csak néhány perccel később kezdtek el ismét pislákolni, amikor kihűltek. Vaksötétben kellett újraindítanom a rendszert, ami azért sem ment könnyen, mert nem csak a gombok nyomkodásáról volt szó. A nagy ventilátor indítása például olyas valami volt, mintha egy szörny hátát kellett volna vakarásznom. Az ilyen irgalmatlan méretű gépeket külön metódus szerint, a fordulatszám lassú megnövelésével kell beindítani. A ventilátor egy ébredő Tyrannosaurus Rexet idéző módon bőgött és dübörgött, nem beszélve a tőle méretben alig különböző kalapácsos darálóktól. Kapkodva állítottam helyre a termelést, de utána legalább egy óráig tartott, mire ismét stabilizálni tudtam a bemeneti és kimeneti hőmérsékletet.

Nem csoda, hogy tiszta szívemből utáltam ezt a helyet, jó kereseti lehetőség ide vagy oda. A pénz egyébként sem érdekelt, mert annyit, amennyivel új irányba terelhettem volna az életem sem a dehidrátorral, sem másik munkahellyel nem kereshettem. És mert az ember bizonyos helyzetekben nem lázadhat, vagy a körülötte lévők kedvéért nem akar lázadni, lassanként megbékéltem a helyzetemmel és igyekeztem minél magabiztosabbnak mutatkozni. De hiába csipkedtem magam, Kálmánt nem tudtam legyőzni. Egyedül az vigasztalt, hogy ez a teljesítmény az írott történelem során még senkinek sem sikerült, pedig Lajos, a főnök minden új mestert megmártóztatott a dehidrátor bűvös légkörében. Aztán volt, aki ott maradt, volt, aki távozott és volt, akit – mint például engemet – áthelyeztek.

Ősszel megkezdődött az automata berendezésekkel felszerelt marhafarm építése, és több társammal együtt engem is odairányítottak. Nem titkolt izgalommal néztem az új feladat elébe, mert tudtam, hogy Jocit nem sokkal korábban már felvették épületlakatosnak. Joci igazi szupersztár volt, és bár sokan keresték a barátságát, úgy gondoltam, egész más haverkodni valakivel a kocsmában, mint együtt dolgozni vele. A közös reggelikre, kávézásokra gondoltam, amelyek a szocialista munkavégzés fontos részelemei, ám ahogy a helyzet alakult, az minden várakozásomat fölülmúlta. De erről majd később.