Loading...
Ön most itt van:  Home  >  Homo Criticus  >  Filmekről  >  Aktuális téma

Élet

Szerző:    /  2017-06-26  /  

Az emberiség legősibb vágya az, hogy földön kívüli életformát találjon. Erről számtalan elképzelés létezik, de csak kevés közöttük a derűlátó. A nagy többség ezt a találkozást fenntartásokkal kezeli, ami – valljuk be – logikus is, mert ha azt vesszük, hogy az idegen fajnak mi mindenen kell keresztülvergődnie azért, hogy a Földre megérkezzen, nem valószínű, hogy csak egy kávéra ugornának be hozzánk. Az is nyilvánvaló, hogy az idelátogatók technológiailag jóval fölöttünk állnának, és ez a fölény már eleve arra ficeregtetné őket, hogy eltapossanak bennünket, akár a csótányokat.

De mi van akkor, ha az ideérkezés nem szervezett és nem is tudatos formában történik, hanem csak úgy, spontánul? Az utóbbi időkben egyre inkább sikerrendezővé avanzsáló Daniel Espinosa 2017-es keltezésű Élet (Life) című filmjének csupán ennyi az alapfelvetése. Egy föld körül keringő űrállomásra megérkezik a Marsról küldött talajminta, benne az élet csírájával. A kis lény a hozzáértő gondoskodásnak köszönve felébred több évmilliós hibernált állapotából, és fejlődésnek indul. Hatalmas öröm ez az egész emberiségnek, de azért nem árt az óvatosság. A csúcstechnikás űrlaborban elvileg nem történhet semmilyen malőr, ám ha mégis, több, egymás mögötti zsilipkapu, azaz tűzfal védi az emberiséget az esetleges fertőzéstől.

Mivel pedig egyetlen valamire való filmismertető nem létezhet legalább részleges tartalmi ismertető nélkül, jóindulatúan figyelmeztetek mindenkit, aki tervezi ennek a produkciónak a szemrevételezését, hogy ha a tökéletes tudatlanság állapotában szeretne a vászon elé telepedni, akkor inkább ugorjon az utolsó bekezdésre. Aki marad – ígérem – nem kap szájbarágósan részletes tájékoztatást, csak olyasmit, ami elengedhetetlen.

A fentiekből már biztosan megsejtették, hogy bizonyos vonatkozásban az Élet egyfajta alien film, mert ha nem ez volna, nem számíthatna a nagy tömegek érdeklődésére. A nagy tömegeket ugyanis ijesztgetni kell, éspedig csupa olyan klisével, ami más filmekben már bejáródott. Az épp hogy kikelt, gyönge és gyámoltalan alient ugyanis – érthetetlen okokból – nem lehet agyoncsapni egy palacsintasütővel, hogy aztán a tett elkövetőjét a hallatlan jelentőségű lelet megsemmisítése okán hosszas procedúrán keresztül nyaggathatná a földi igazságszolgáltatás. Személy szerint sokkal több lehetőséget látok egy ilyen pszichológiai drámában, de ez legyen az én bajom.

Szóval adott egy hibernációból ébredő kicsiny lény, amely kezdetben még csak egy szeretnivaló amőba, gyorsan növekedésnek indul, és mert szuper erős, már egészen kicsiny gyerek korában is sejteni lehet róla, hogy cudar dolgokra lesz képes. Mindez azért még nem elég a rémületkeltéshez, ezért a film gyorsan rápakol egy lapáttal. Olyan csúsztatások kellenek a sztori előbbre viteléhez, mint pl. a laborban végzett kísérletek során használt vékony gumikesztyű, amit egy nagyobb növésű földi vöröshangya is képes lenne átdöfni a fullánkjával.

Mit szépítsem a dolgot, hisz az olvasó úgyis tudja: a lény kiszabadul, és átalakul lopakodó, rejtőzködő üzemmódban tevékenykedő ragadozóvá. Itt már nagyobb csúsztatások is szükségesek, például tudnia kell úgy megrongálni a kommunikációs rendszert, hogy azt csak űrsétával lehessen megjavítani. Természetesen a szörny utánamegy az asztronautának, és úgy cikázik, futkározik az űr kegyetlen vákuumában, mint egy polip a langyos akváriumban. Sem tűzzel, sem nyers erővel sem intelligenciával nem lehet fölébe kerekedni, úgyhogy – és ez is teljesen logikus – egyenként levadássza a tudóscsapat szerencsétlenebb tagjait, de amikor minden veszni látszik, a hatfős csapat két utolsó életben maradt tagja előtt mégis megnyílik a menekülés halvány esélye.

A legvégső, legütősebbnek szánt poént természetesen nem fogom lelőni, és úgy érzem, eddig sem mondtam el semmi olyant, ami zavaró lehetne a film megtekintésében. Az pedig teljesen magánéleti kérdés, hogy ki, miként viszonyul ezekhez az ijesztgetős mozikhoz, engem halálra idegesítenek az elpusztíthatatlan, mindenkinél okosabb és minden akadályt legyűrő csillagközi lények. Óhatatlanul is azt juttatják eszembe, hogy ha ennyire okosak és strapabírók, miért nem alkalmazkodtak a marsi életkörülményekhez? Az is frusztráló, hogy az ilyen filmekbe csempészett véletlen elem minden egyes alkalommal a baj fokozását szolgálja.

Az egyik tévécsatornán mostanában szinte végtelenített üzemmódban pergetik a 9-es terv az űrből című Zs a négyzeten kategóriás sci-fit, amely egy szavazás alapján a valaha gyártott legpocsékabb film megtisztelő címét kapta. Ha az Életről lefaragnánk a kétségtelenül profi CGI-t, és a tűrhető színészi játékot (a szereplőgárda nem éppen másodvonalú, hiszen az ismert nevek között olyan nagyságok is megjelennek, mint Ryan Reynolds és Jake Gyllenhaal), majd az egész miskulanciát betennénk a 9-es terv díszleteibe, máris egy újabb aspiráns jelentkezne ezért a bizonyos titulusért. Ennek ellenére nem merem azt mondani, hogy ez a film csapnivaló, csak modoros, elcsépelt és klisét tol a klisé hátára. Aki megelégszik a látvány nyújtotta kábulattal, talán ennyivel is beéri.