Loading...
Ön most itt van:  Home  >  Folytatásos  >  Aktuális téma

Károly, a keményfejű

Szerző:    /  2017-06-22  /  

Néhány napig tartó munkahelyi lézengés után az épülő locsolórendszernél találtam magam. Azzal a célzásszerű, de valójában nagyon is komoly meghagyással helyeztek ide, hogy meghatározatlan ideig ez lesz a nekem való munka.

Ha azt mondom, nem töltött el boldogsággal ez a fejlemény, semmitmondó hamissággal kendőzöm el a lelkemet mardosó keserűséget. Új munkahelyem a szabad ég alatt helyezkedett el, a sivatagszerű bácskai határban, amely mind a négy égtájat maga alá gyűrte. Fölötte ott feszült a fantáziátlanul kék égbolt, ahonnét csak szél, eső, meg gatyarohasztó forróság volt remélhető. Ebben a közegben, az öntözéstől felázott talajon kellett vonszolnom húsz centi átmérőjű, nyolc méter hosszú alumínium csöveket, amelyeken át a kerekeken gördülő rendszer a vizet kapta. Másfél, két óránként kellett továbbterelnem egy öntözőszárnyat, de volt belőlük négy, és nagyjából kétszáz hektárt takartak be. A cukorrépa és a paprika között a biciklizés nehezebb mutatvány lett volna, mint négykézláb araszolni, ezért maradt a gyaloglás. A szép, tiszta szakmunkáról szőtt ábrándjaim itt véget is értek, mert ezt az átállítást egy betanított munkás is el tudta volna végezni, ráadásul a sok gyaloglás miatt úgy éreztem, büntetnek valamiért, amit nem is követtem el.

De amikor az áthelyezési parancsot megkaptam, a locsolórendszer még csak részben működött, és akadt villamossági vonatkozása is: az öt kutat olyan automata vezérlő berendezéssel szándékozták összekötni, amely a középen lévő transzformátorállomásból kapta a vezérlést. Ezt a berendezést szerelte egy kis villanyszerelő különítmény, amelynek a tagja lettem.

A csapat legjellegzetesebb alakja Károly volt, akinek keményfejűségéről legendák keringtek a faluban. Amikor apám megtudta, hogy egy brigádba kerültem vele, elmesélt róla egy anekdotát: akkoriban az volt a szokás, hogy az ősszel leszedett kukoricát tavaszig a górékban hagyták, majd amikor az ára megemelkedett, összecsődítettek egy ismerősökből, haverokból álló brigádot, és egy nap alatt lemorzsolták, hogy jó pénzért eladhassák. Magam is részt vettem ilyen akcióban, így hitelt érdemlően állíthatom, hogy az ilyen, nagyüzemi kukoricamorzsolás a lehető legutálatosabb tevékenységek egyike: az ember szemébe, orrába, szájába, sőt még a segge lukába is belemegy a léha, a por pedig összekeveredik az izzadságával és úgy csípi, mint a vérszomjas böglyök. De még ennél is elviselhetetlenebb a munka egyhangúsága: nincs benne semmi kreativitás, sem pedig változatosság: az ember csak robotol, amíg annyira ki nem szárad a szája, hogy vályogot kezd köpködni.

Egy ilyen bandériumba Károlyt is meghívták, és ő – hogy jobban múljon az idő – demonstratív módon kettétört a fején egy kukoricacsövet. A mutatvány annyira megtetszett a társaságnak, hogy repetát követeltek. Több se kellett Károlynak: egyik csövet a másik után törte ketté ezzel a technikával, pedig ekkor már szinte vadászták számára az erősebbnek vélt darabokat. Aztán valaki az eresz alatt talált egy tizenkettes betonvasat. Pont akkora volt, hogy a csutka puha végénél földugva eltűnjön a kukoricában.

Ezt a megfrizírozott példányt adták Károly kezébe, ő pedig egy kicsit méregette, ingatta a tenyerén, mert furcsán nehéznek találta, aztán a kétségeit legyűrve fejbe vágta magát vele. A cső meg se rezzent. Károly ábrázatára kiült a csodálkozás, de nem adta fel: még nagyobbat, még erősebbet csapott vele a saját fejére. Megint eredménytelenül. Ekkor két kézzel megragadta a makacskodó csövet, és úgy vágta fejbe magát, hogy csak úgy csattant. A munka abbamaradt, mert az emberek hétrét görnyedtek a röhögéstől: Károly kezében meggörbült a kukoricacső.

Majd’ leestem a hokedliről, úgy röhögtem ezen a történeten, de apám figyelmeztetett: vigyázzak ezzel a Károllyal, mert durva, akár a pokróc és hagy verekedő. A kukoricacsöves történet után ez nem is lepett meg, mindenesetre a férfias virtus terén Károlynak eztán megadtam a tiszteletet. Hamar kiderült róla, hogy szinte önmegsemmisítő módon hiú az erejére. Ha például egy gépet körbeálltunk, és felcsóválva mondogatni kezdtük, hogy márpedig ezt nem lehet megemelni, Károly félresöpört bennünket az útjából, és egyedül vitte odébb a monstrumot. Szakmája szerint villanyszerelő volt, értett is hozzá, de ez olyan tevékenység, amit az én hat elemit végzett apám is megoldott. Odahaza akkora magabiztossággal húzta és csomózta a drótokat, hogy öröm volt nézni. De amikor befejeztem a középiskolát, letette a fáziskeresőt és soha többé nem akart villanydróthoz nyúlni. Hamar megértettem, miért: azt a suszterolást, amit villanyszerelés címén végbevitt, ugyanolyan nehéz volt röhögés nélkül kiállni, mint Károly kukoricacsöves mutatványát.

1975 nyarát többé-kevésbé a locsolórendszerben töltöttem el, de a csövek cibálásától hál’ istennek, megmenekültem. Részben azért, mert a főnökeim rájöttek, erre a munkára fölösleges luxus olyan embert használni, aki meg tudja fejteni a kapcsolási rajzokat. Ez pedig hamar kiderült rólam: nem azért, mert ezt az iskolában olyan intenzíven tanultuk volna, hanem mert megértettem a logikájukat. Egy üzem kapcsolási rajzainak gyűjteménye valóságos dokumentumköteg, amely kiterítve darabonként lepedőnyit tesz ki. A drótok és az ábrák között eligazodni csak mi ketten tudtunk a főnökkel, ami akkor vált számomra hasznossá, ha olyan hibát kellett felderítenem, ami szabad szemmel nem volt látható. Részben ennek is köszönthettem azt, hogy amikor a falu másik szélén megkezdődött az automata berendezésekkel üzemeltetett, ultramodern jószágtelep építése, otthagyhattam ezt a nem tetsző munkát és valódi drótosként tündökölhettem a Kálmán és Károly nevével fémjelzett szakmai nagyságok között.

De addig a locsolórendszerben azért történt velem néhány apróság: egy alkalommal a répa permetezését végző duplaszárnyas repülőgép mintegy két méterrel a fejem fölött elhúzva, úgy beterített vegyszerrel, hogy azt hittem, ott fulladok meg. Egy másik alkalommal meg a nyomásérzékelőket nézegetve észrevettem, hogy a négyes kút teljesítménye majdnem nullára esett vissza, pedig a szivattyú teljes kapacitással dolgozik. Elindultam, hogy megnézzem, mi a hiba, és úgy fél kilométer megtétele után egyszer csak eltűnt a talpam alól a talaj: beleestem egy majd’ két méter mély, vízzel teli hasadékba, ami egy csőrepedés következtében keletkezett. A brutális erejű vízpumpa percek alatt akkora gödröt ásott a laza bácskai talajban, hogy kis híján belefulladtam. Ám erről egészen mostanáig nem dicsekedtem senkinek.