Loading...
Ön most itt van:  Home  >  Folytatásos  >  Aktuális téma

A fázis meg a nulla

Szerző:    /  2017-06-14  /  

Élete első munkanapjára mindenki olyan tisztán emlékezik, ahogy az első szerelmes csókjára. Mintha tegnap reggel történt volna, ahogy apámmal kibicikliztünk a vasútállomáshoz, amelynek szomszédságában helyezkedett el a szövetkezet gabonaraktára és termékfeldolgozó központja. Az öregem a takarmánykeverőben volt pultos – sosem sikerült logikát találnom abban a bűvészkedésben, amit a gombok nyomkodása és a kapcsolók tekergetése közepette végrehajtott –, de itt épült föl a gabonatárolásra használt padlós raktár is, meg a messziről világítótoronynak tűnő terményszárító, és hát a félelmetes dehidrátor, amely százhatvan decibeles hangorkán közepette tüsszögésre ingerlő lisztet gyártott a zöld lucernából. Az üzemépületek közelében kapott helyet az egyszintes irodaház, amelynek földszintjén volt a lakatosműhely, és egy parányi, eldugott zugban a villamossági raktár. Mivel nyaranta már dolgoztam itt egy kicsit, megvolt a helyismeretem ahhoz, hogy ne tévelyegjek az épületek között, mint egy odatévedt idegen.

De egészen más volt a gyakornokként villanyt buzerálgatni, mint teljes státusú munkásként dolgozni. Az motoszkált bennem, hogy az a sok ember, aki erre a helyre igyekszik, tőlem fogja várni a megváltást, mert a gépek javítgatása kétségtelenül ebbe a kategóriában tartozik.

Apám azt mondta, várjak türelemmel, mindjárt megjön Kálmán, a mester és ott hagyott a lakatosműhely előtt. A mestert a korábbi nyári gyakorlatok idején már volt szerencsém megismerni. A nagyanyám szerint távoli rokonok voltunk, de ezt ő nem erősítette meg. Mindenesetre egy idő után, amikor már alábbhagyott a reggeli sürgés-forgás, a gabonaszárító és a dehidrátor közötti betonúton megjelent egy lassan kerekező, biciklis figura. Úgy tűnt, mindent elkövet azért, hogy a műhely megközelítése minél tovább tartson, és ha lehet, a megérkezés beteljesülése soha ne következzen be. Ebben a különleges biciklizésben benne volt a hétfő reggel mindenkin elhatalmasodó utálat, a koránkelés miatti gyötrelem, és a legényélet iránti nosztalgia. Csak egy nős férfi volt képes erre a mutatványra, amelyben együtt és egyszerre foglaltatott benne a családfenntartás és vállalati küszködés véget nem érő nyűgének kettőssége. Kálmán mester biciklizésének módja ezt az összetett pszichofizikai állapotot vetítette ki a környezetére, éspedig olyan szembetűnően, hogy csak én vettem észre.

Jövőbeli mesterem tehát odaszörfözött a műhely elé, és rögtön jobb kedvre derült. Több mint tíz évig dolgoztunk együtt, de sosem láttam rosszkedvűnek, pedig már akkor is súlyos beteg volt. Gyaníthatóan nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy a munkahelyén rosszul érezze magát. A melóba kerekezni az más, ott még lehet mélázni, szomorkodni, de ha már ott van az ember, a legjobbat kell kihozni magából. Nem sztahanovista értelemben, csak úgy, általában. Jellemző erre az a történet, ami egy későbbi közös produkciónk alkalmával esett meg: amikor a bezárt és lebontásra ítélt téglagyárból le kellett szednünk a kábeleket, néhány hozzám hasonló ifjonc kollégámmal a megsemmisülés szélén ingadozva keseregtünk azon, mekkora meló lesz több ezer méter kábelt lecsavarozgatni a falakról, mert a műanyag tartók gyakorlatilag rá vannak rohadva a vezetékekre. Ott álltunk lebénulna a ránk váró munka félelmetes perspektívája előtt, amikor megérkezett a mester. Látva elkámpicsorodott ábrázatunkat, megkérdezte. mi volt a parancs: a tartókat kell leszednünk vagy a kábeleket? A kábeleket, mondtuk sírásra görbülő szájjal, a hatalmas csarnok falán végigfutó sok-sok vezetékre mutatva. Kálmán erre odalépett a bejárat melletti kapcsolóhoz, és egy erőteljes mozdulattal letépte a falról. A vezetékrendszer, mint a karikás ostoron végigfutó rángás, kiszakadt a falból és tiplistől, mindenestől a földre zuhant. Néhány pillanat múlva már minden kábel a földön feküdt. A mester ekkor fogott egy kalapácsot és a földön kacskarigózó kábelvonulat mellett kényelmesen végigsétálva, apró ütésekkel letörögette róla a műanyag bilincseket. Öt perc alatt megvolt az egész kábelleszerelés, utána egész nap a hűvösben heverésztünk.

Ilyen zseniálisan ügyes volt a mesterem, és ez már az első közös munkanapunkon kiderült. Amikor megtudta, hogy Lajos, a főnök az ő keze alá oszt be inasnak, megjött a vidámsága is. Szerette az olyan helyzeteket, amikor a hozzám hasonló zöldfülűek előtt demonstrálhatta a célratörő egyszerűséget. Ám azon a napon ilyen trükközésre még nem volt lehetősége, mert a padlós raktárban kellett üzembe helyeznünk valamilyen gabonarostáló szerkezeteket. Ujjnyi vastag por lepett be mindent, ami a legkisebb érintésre is köhögtető felhővé változott. Két munkás kezelte az elevátorokat, a fejük tetejétől a cipőjük orráig olyan szürkék voltak, mint Pheidiász kőszobrai. De őket ez valahogy nem zavarta. Engem viszont rettentően idegesített, hogy mihelyst hozzáérek valamihez, rögtön egy szürke folt keletkezik a gúnyámon, de a tíz órai kávé idejére megszoktam a kellemetlenséget.

Előtte viszont következett egy fontos rituálé: a nyolctól fél kilencig tartó reggeli! A társaság ekkor összegyűjt a lakatosműhelyben és a ládákra vagy a satupadra telepedve, az öléből elcsipegette a magával hozott elemózsiáját. Közben ment a duma mindenféléről. Alaprezonancián a kemény férfitársaságban megszokott ugratás volt napirenden, ami egy kívülállónak talán durvaságnak tűnhet, de abban a világban, ahol a flex, a kalapács és az ívhegesztő az úr ez nemcsak természetes, hanem jogos is. Reggeli előtt viszont át kellett surranni a padlós raktárt a dehidrátortól elválasztó betonúton, hogy betérhessünk az ipari negyedbe ékelődött, és ott mint valami parazita vígan egisztáló kicsiny vendéglátó-ipari létesítménybe, egy pelinkovácra. Nem akartam kilógni a társaságból, így én is megittam egy felest, ami úgy a fejembe szállt, hogy utána órákig nem voltam magamnál.

Szerencsére ez sem Kálmánnak, sem Lajosnak nem tűnt föl, mert reggeli után mindenki elhúzódott azokra a titkos búvóhelyekre, amelyeket munkavégzés leple alatt látogattak. Mi, Kálmánnal a padlós raktárba vonultunk vissza, hogy a megkezdett tevékenységünket folytathassuk. Ez abból állt, hogy Kálmán leheveredett a fal tövébe, és miközben azt nézte, miként birkózom néhány villanymotorral, régi anekdotákkal szórakoztatott. Akkor még nem tudtam, csak később derült ki, hogy iszonyatosan retteg az áramtól. A magasságot egy légtornászt megszégyenítő módon bírta, és a brutálisan nagy gépek sem riasztották csak az áram, de az nagyon. Arra tippeltem, hogy jó néhányszor került intim kapcsolatba a fázissal, és ez mély nyomot hagyott benne. Furcsa módon én viszont nem ettől féltem, hanem minden mástól: a tűztől, a magasságtól, a nehéz vasaktól, a vegyszerektől meg az egyéb munkahelyi ártalmaktól.

Később, amikor már gyakorlott szerelő voltam, és úgy hozta a helyzet, hogy póznára mászva, áram alatt kellett a légvezetéket javítani, még azt a könnyelműséget is elkövettem, hogy a három fázisvezeték között felkúszva drótoztam, javítottam a legfölül futó nulla-zsinórt. Ez azért volt őrültség, mert ha csak egy kicsit is megmoccan az ember alatt a mászóvas, ösztönösen is belekapaszkodik valamibe, ami jelen esetben nem lehetett volna más, csak a mellettem feszülő két fázisvezeték.

De a mutatványt sikerült megúsznom, mint ahogy annyi mást is, és az is biztos, hogy azokat a háromfázisú villanymotorokat – életem első igazi villanyszerelő megbízatását – Kálmánnak is tetsző módon sikerült üzembe helyeznem. Talán még ma is azon a régi kábelen nyelik magukba a villamos energiát.