Loading...
Ön most itt van:  Home  >  Homo Criticus  >  Filmekről  >  Aktuális téma

A viskó, avagy vendégségben Istennél

Szerző:    /  2017-05-30  /  

Ugye, mindenkinek volt már olyan kívánsága, hogy bárcsak szembejönne vele az utcán az Atyaúristen – és valóban emberszabású lenne, ahogy a Biblia írja –, mert akkor megkérdezne tőle ezt meg azt. A legtöbben talán azt vetnék a szemére, miért ragadta magához azt a rokonát, barátját, ismerősét, aki maga volt a megtestesült jóság, miközben a cégéres gazembereket szemlátomást futni hagyja.

Ezektől a hipotetikus találkozásoktól kétségtelenül azt várjuk, hogy Isten szemlesütve beismerje a tévedését, és azonnal kijavítsa a hibát, ám őneki – vagy inkább a tetteit, motivációit magyarázó tanításoknak – logikus érvei vannak mindenre, ezért egy futó találkozás helyett nyílt, őszinte és mindenekelőtt elhúzódó beszélgetésre volna szükség.

Miközben erre a fizikai világban vajmi kevés esély mutatkozik, az írói fantázia szinte tobzódik az ilyen dialógusokban. Megszámlálhatatlanul sok regény és film készült már erről a témáról, és mert maga a szituáció is abszurd, a többségük a szatíra felé hajlik, úgyhogy egyik sem vehető túl komolyan.

Ebből a szempontból, ha nem is kivétel, de a kisebbséghez tartozik Stuart Hazeldine filmje, A viskó – egy kanadai író, William Paul Young bestsellere alapján –, amely a fentebb emlegetett erkölcsi dilemmára épül: ha Isten valóban jóságos, miért hagyja futni az elvetemülteket? A film főhőse egy gyászoló apa (Sam Worthington), akinek kislányát elrabolta és meggyilkolta egy pedofil gyilkos. A férfi képtelen feldolgozni a traumát, aminek következtében eltávolodik a másik két gyerekétől és a szintén gyásztraumában szenvedő feleségétől. Ám amikor minden veszni látszik, talál egy levelet a postaládájában: Isten randevúra hívja abba a viskóba, amelyben a meggyilkolt kislány véres ruháját megtalálták.

A film innentől átvált szürrealista üzemmódba: a férfi minden rossz érzése ellenére legyűri a vívódását és elmegy a találkahelyre, ám a romos épület közelében nem a gyilkos várja, hanem a fizikailag megtestesült Isten. Csakhogy a konvenciókkal ellentétben az Úr nem egy dús szakállú fehér férfi, hanem egy kedves, joviális afro-amerikai hölgy (Octavia Spencer), aki nincs egyedül: ahogy a hittanórán tanultuk, ott van vele a szintén megtestesült Fiú és a kettejüket egységbe forrasztó, ugyancsak emberként ábrázolt Szentlélek.

A férfi a zord télből kiszakadva, egyik lépésről a másikra különös édenkertben találja magát, ahol bár nem halmozódnak a csodák, mégis minden kis rezdülés csodálatos.

A vendégség a maga tényleges mivoltában ugyanúgy zajlik, ahol egy gazdag, ám, figyelmes és végtelenül kulturált ismerős házában az ilyesmi elvárható: finom ételek, udvarias hangú beszélgetések, és lazulás, amennyire csak lehet. A férfi természetesen megpróbálja számon kérni a vendéglátójától, miért hagyta a kislányát elveszni, ám az Úr – pardon: Úrhölgy – könnyűszerrel visszaveri ezeket az érzelmi alapból indított támadásokat, mégpedig azzal az érvelési logikával, amit a keresztény egyház az elégedetlenkedők és megkeseredettek részére kidolgozott. Ez a kulcs a film megértéséhez is, mert az alap egy ún. keresztény regény, ami valószínűleg azért lehetett bestseller, mert tartotta azt a vonalat, amit az olvasók ettől a műfajtól elvárnak.

A film szép, komoly, méltóságteljes és amennyire szomorú, legalább annyira közhelyes. Az üzenet, amely szerint meg kell tanulnunk elengedni magunktól az elhunyt szeretteinket, evangéliumi tanítás, nem pedig az írói, alkotói képzelet által felkínált alternatíva. Mégis érdemes megnézni, de talán elsősorban azért, mert egyike azon kevés hollywoodi produkcióknak, amelyben nyoma sincs az erőszaknak. Úgy tűnik, e nélkül csak ennyire, egy közepes körüli alkotásra futja.