Loading...
Ön most itt van:  Home  >  Novella  >  Aktuális téma

Hogyan találta föl az agg professzor a karácsonyfalevest?

Szerző:    /  2016-12-23  /  

Csakúgy, mint az erre kiérdemesült férfiak többségét, az agg professzort is ádvent utolsó napjaiban hagyta el a felesége. A szegény, jóravaló asszony harmincvalahány év után megunta azt, hogy a száraz könyvek és a borban pácolt irodalmi tanácskozások mögött épp hogy csak fölfért hóbortos férjurának eredményhirdető dobogójára, és ez női viszonylatban bőven elég ok a cselekvésre.

Az asszony tehát távozott, de úgy, hogy magával vitt mindent. Ebben az is közrejátszott, hogy az agg professzor részben naiv, részben önérzetes ember volt. Amikor tudomására jutott, hogy a felesége el kívánja ráspolyozni kapcsolatuk képzeletbeli láncát, ahelyett, hogy ösztönös veszekedésbe vagy még ösztönösebb könyörgésbe kezdett volna, büszkén kihúzta magát, és azt mondta: hát jó, ha menni akarsz, menjél, és vigyél mindent, amit nem szégyellsz. Amíg csomagolsz, sétálok egyet a környéken, hogy ne zavarjalak. Azt hitte a naiv, hogy ettől a chévaliéreket idéző nemes cselekedetétől az asszony magához tér, és belátja, milyen nagyszerű embert készül elhagyni, és ahelyett, hogy kofferek tömködésébe kezdene, könnybe lábadt szemmel várja meg, hogy lovagja hazatérjen.

Ebből is látszik, hogy a könyvekből szerzett tudás annyi, mint rigófütty a süvöltő hóviharban: szemernyi köze sincs az igaz valósághoz. Az agg professzor minden tudása az összehasonlító irodalom területére korlátozódott, különös tekintettel a 20. század első felében kialakult avantgárd mozgalmakra. Még egy sárgarépát sem tudott kiválasztani a szupermarketben, nem beszélve a kiégett villanykörte cseréjéről. Ezért aztán vette a kabátját meg a sapkáját, és magabiztosan távozott a lakásból. Nem vitte magával a jegyzeteit sem, mert úgy vélte, fél óra távollét éppen elég lesz. Máskülönben beült volna valamelyik kávézóba, hogy egy kapucsínó fölött tűnődjön el a modern prózában fölbukkant új trendeken. Így viszont maradt a séta, ami eléggé unalmasnak és érdektelennek bizonyult. Az utcát barátságtalan szél borotválta, ezért a zacskókat, dobozokat és díszes tasakokat cipelők fölhajtott gallérral, sietve oldalaztak el mellette. Csak ő járkált délcegen, mint egy tank, s bár nagyjából félpercenként megnézte az óráját, dicséretes önfegyelemmel vonult tovább azokban a mellékutcákban, amelyek seprőt még ebben az ünnep előtti készülődésben sem láttak. Végezetül, amikor úgy ítélte meg, az asszony makacs dühe már elpárologhatott, fölhagyott a komédiával, és hazafelé vette az irányt.

Már messziről látta, hogy valami nem stimmel. Az utcán fáradt papirosok hemperegtek, s miután érdeklődve fölvette egyiket, kiderült róla, hogy a jegyzetei közül való. Döbbenetét tovább fokozta az a tény, hogy a lakásajtót tárva nyitva találta, és amikor bekukucskált, elképedve tapasztalta, hogy a szobák kongnak az ürességtől. Ez alatt a rövid idő alatt asszony valóságos rabló hadjáratot vitt véghez. Jogász lévén pontosan tudta, meddig mehet el, hogy még ne legyen támadható, de a szívszélhűdés közeli állapotba került professzor mindezt másként látta. Tébolyult leltározásba kezdett. Hamar rájött, hogy mindennek nagyjából a fele maradt meg, de rafinált módon úgy alakítva, hogy az itt hagyott berendezés a kopottabb, viseltesebb legyen. A konyhában az ócska, lekozmált edények, a szobában a recsegő rugójú kanapé, a dolgozóban meg csak a kortárs szerzők köteteinek soha el nem olvasott tiszteletpéldányai tekingettek rá.

Az agg professzor leroskadt a nyikorgós fotőjbe – a tavaly vett ikeás nyom nélkül elpárolgott –, és azon tűnődött, mihez kezdjen ezzel a tébolyulásra alkalmas állapottal. Az asszony álságosságát az is megerősítette, hogy a teraszon ott hagyta a hálóba kötözött fenyőt, amit egy héttel korábban – hosszas veszekedést követően – együtt választottak ki. Talán már akkor is léteztek bizonyos jelei ennek a galád tettnek, de az agg professzor tüntetően magasra tartott állal eltekintett fölöttük.

Rövidesen az is kiderült, hogy az asszony a spájzot meg a hűtőt sem kímélte. Az agg professzor irtózott minden házhoz szállítós, gyorséttermes megoldástól, de most könnyedén kivételt tett volna, ha nem úgy áll a helyzet, hogy a pénztárcájában csak néhány kisebb címletű bankó lapul. Valami ősi, atavisztikus ösztön azt súgta neki, ezt a félelmetesnek cseppet sem nevezhető vagyont a későbbi ínséges időkre gondolván, most ne herdálja el. De az átélt trauma nemhogy lecsökkentette volna az étvágyát, hanem éppen ellenkezőleg: vad és könyörtelen éhség szállta meg, hasonló ahhoz a rohamhoz, amely a gyógyult alkoholistát kísérti, ha italmérés közelébe téved. Ember legyen a talpán, aki képes egy ekkora attaknak ellenállni, még akkor is, ha fogalma sincs a táplálékszerzés korszerű metódusairól.

Az agg professzor soha nem kényszerült abba a helyzetbe, hogy főzési tevékenységet végezzen, viszont tisztán emlékezett, hogy az egyik kollégája, akit hasonló módon náspángolt el az élet, a rászabadult magány első heteiben arkhimédészi lángolással újságolta: a főzés nem is olyan nagy dolog. A leveshez például nem kell más, csak meleg víz meg Vegeta. Az agg professzor kiment a konyhába, és megállapította, hogy az utóbbiból a dúlás után is maradt egy tasakkal. Az egyik zománcát vesztett lábosban vizet forralt, majd a rotyogó vízbe beleszórt néhány kanálnyit a keverékből. Az eredményt egész fogyaszthatónak találta, de az ő fogalmai szerint a levesnek répát, hagymát, zöldségeket, esetenként pedig húst és egyéb összetevőket is kellett tartalmaznia. De vajon mit lehetett belefőzni ebbe a – valljuk be – eléggé híg löttybe egy olyan lakásban, amelyben megsárgult vagy éppen hogy gyanúsan fehér kiadványokon kívül szinte nincs is semmi mozgatható?

Ekkor esett rá a pillantása a teraszon letétbe helyezett fenyőfára. Úgy okoskodott, hogy habár az irodalomban nincs precedens arra, hogy a szerző önnön szerzett, vagy vizionált tapasztalatait a tűlevelűek emberi fogyasztása irányába terelte volna, ez mégiscsak lehetőség. Lehet, hogy az íze egy kissé keserű lesz, de szerencsére Vegetából viszonylag korlátlan mennyiség áll rendelkezésre, tehát csak a sűrűség és a koncentráció közötti arány megtartására kell ügyelni.

Így aztán egy rozsdás késsel lemetszette a fenyőről a borítást, aztán letört róla egy közepes ágat, és apróra szecskázva puhára főzte. Ha már így lendületbe jött, arra is ügyelt, hogy a főzetből keletkezett zöld lét a lefolyóba öntse, és csak a tésztára emlékeztető puha masszát adja hozzá a korábban legyártott alaphoz. A cselekvés izgalmától pirosló homlokkal ült le az asztalhoz. A főzet most már hasonlított egy közepes minőségű éttermi leveshez, de valahogy nem volt meg hozzá a bizodalma. Csak ült, és bámulta a lassan megkocsonyásodó képződményt, amelyben mintha különleges ábrák és misztikus varázsjelek kavarogtak volna. Mire besötétedett, és a fenyőtüskék forrásos tánca megszűnt, a kulináris fölfedezéses izgalmát végképp fölváltotta a csillagok pislákoló fényéhez hasonlító reménykedés, hogy ez csak valami otromba tréfa lesz, és holnap, egy hosszabb telefonbeszélgetés után az asszony hajlandó lesz megbocsátani azt a sok hektólitert kitevő rizlinget, amit irodalmi tanácskozás címén kortyolgatott össze. A karácsonyfaleves ebből a perspektívából még talán kínos is lehet, de majd azt mondja, gyógyfőzetnek szánta, a visszereire.

Tudnivalók a szerzőről

Fiatal prózaíró, a Tébolyda című antológia egyik szerzője.