Az ígéret földje

2016.08.17.
Olvasták: 742

A menekülés és az emigráció olyanok, mint az egypetéjű ikrek. Menekülni a halálos veszély elől, emigrálni a nyomor elől szoktak. A motiváció tehát mindkét esetben nagyon hasonlatos, mint ahogy az is, hogy sem a menekülés, sem az emigráció sikerességére nem létezik garancia. Mind a kettő magában hordozza a kudarcot, de mert a sok küszködés után valahogy nem jól venné ki magát, ha a rossz diadalmaskodna a jó fölött, a közönség szimpátiájára pályázó írók és filmrendezők érthető okokból inkább a szerencsés kimenetelű esetekkel foglalkoznak.

Furcsa ellentmondás, hogy a szomorú végkimenetelű menekültes filmek valahogy mégis tovább megmaradnak bennünk. Sokféle ok miatt kell nekünk a tragédia, legfőképpen talán azért, hogy beláthassuk, milyen szerencsések vagyunk, ha nem fáj semmink, és van egy otthonunk, ahol becsukhatjuk magunk mögött az ajtót.

Külön tanulmányt érdemelne annak kifejtése, hogy ez a szerencsés kisebbség hogyan viszonyul ahhoz a szerencsétlen többséghez, amely nem mondhatja el magáról ugyanezt. Az európai menekülthullám furcsaságairól, ellentmondásairól és kezelhetetlenségéről mindnyájan rendelkezünk valamilyen információval, de azt még csak nem is sejtjük, mi a helyzet a Közép-Ázsiához képest szemernyivel sem jobb helyzetben lévő Közép-Amerikával.

Ezt a hiányt próbálja betölteni a mexikói Diego Quemada-Diez Az ígéret földje című filmje, amelyben négy guatemalai fiatal próbál meg eljutni az Egyesült Államokba. Két fiú, egy lány és egy véletlenül hozzájuk csapódó indián. Az eddig jobbára kamermannként jeleskedő Quemada-Diez a film forgatókönyvét is magára vállalta, és ez egy kissé meg is látszik a végeredményen, a történet ugyanis eléggé töredezettre sikeredett, néhol pedig logikátlanságok is belekerültek. Talán nem szpoilerezés elárulni egy ilyen, tipikusan amatőr hibát: a mexikói rendőrség elszedi a fiúk lábbelijét, és bár egy vasuk sem maradt, csak a főhős Juannak sikerül lopnia új csizmát, az indián Chauk mezítláb kénytelen továbbvándorolni. Ehhez képest egy idő után már neki is bakancs van a lábán.

Ezek természetesen nem kardinális tévedések, bár egy kissé nagyobb rendezői-forgatókönyvírói gyakorlattal biztosan kigyomlálhatók lettek volna. Szerencsére a film értéke nem ezekben a részelemekben, tehát nem a hollywoodi értelemben vett látványvilágban keresendő, mert Quemada-Diez ugyanazt a bizonytalanságot telepíti ránk, amelyet az USA-ba igyekvő vándorok érezhetnek. Az idő lelassul, a legyőzésre váró távolság pedig ezzel párhuzamosan egyre csak növekszik. A kis társaság eközben szinte tudomást sem vesz azokról a veszélyekről, amelyek az út szélén, a nyomorba süllyedt falvakban, városokban leselkedik rájuk. Egyaránt fenyegeti őket a helyi rendőrség és a maffia, ami olyan mélyen és olyan kibogozhatatlanul része a mindennapoknak, hogy úgy tűnik, európai értelemben vett állami szervezettség Latin-Amerikában nem is létezik.

A fiatalok lassanként egy olyan sivár és kegyetlen világot derítenek föl, amelytől már így, a filmes szűkszavúság szintjén is borsózik a hátunk. Nem tudhatjuk, mi céljuk van a menekülőkkel azoknak a banditáknak, akik leparancsolják őket a vonatról, vagy akik egyszerűen csak elkapják és bezárják az útjukba kerülőket. Kiismerhetetlenség, káosz, egyszóval maga a reménytelenség minden, ám az égig érő acélkerítés mögött ott a Kánaán.

Az Egyesült Államok gazdagsága úgy vonzza ezeket a nincsteleneket, ahogy a méhecskét a virágoskert. Nem számít, hogy meghalnak, hogy elnyeli őket a fertő, muszáj abba az irányba törekedniük, mert ez a természeti törvény.

A film vége nagyon szomorkás és ugyanennyire tanulságos. Nem mondhatom el, mit takar mindez, mert abban reménykedem, fölkutatják és megnézik ezt a kevés hiányossága ellenére is magával ragadó, tartós filmes élményt hozó produkciót.

 

Majoros Sándor

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Ne hagyja ki ezt sem: