Loading...
Ön most itt van:  Home  >  Hírek  >  Reflektor  >  Aktuális téma

Harc a százlábúakkal

Szerző:    /  2016-06-29  /  

szazlabu

Magam sem értem, miért, de valamilyen misztikus okból kifolyólag mély undort táplálok a százlábúak iránt. Már a tévében sem bírom a látványukat, mert amikor rászaladok egy velük foglalkozó műsorra, azonnal a távirányító után nyúlok. Az agresszív körömgomba-reklámot is jobban viselem, mint őket, ami tudom, súlyos.

Egy pszichológus biztosan ki tudná belőlem centrifugázni azt a gyerekkori traumát, ami megalapozta ezt a negatív érzésemet, pedig isten az atyám, pendelyes koromban még semmi bajom nem volt velük. Faluhelyen éltem, ahol az ember pirinyó korában többnyire bogarakkal játszik. Ahogy a cimboráim, én is gyűjtöttem a csere- és kőrisbogarakat – utóbbi olyan büdös, mint a kotera –, és még a szüleim által mérhetetlenül utált lótetűvel is semleges voltam. A fényes hátú, izmos falusi százlábúakat alkalmasint még versenyeztettük is, mert ha megböktük őket egy szalmaszállal, olyan veszett száguldásba kezdtek, mintha nem a lábuk, hanem a bogárerejük lett volna százas nagyságrendű.

A százlábú-ellenességem összefügg azzal az urbánus létformával, amibe életem dele után belekeveredetem. Városi lakásban az ember valahogy nem fogadja szívesen a bogarakat. Már attól is kicsapódik a salétrom az inge nyakára, ha berepül a szobába egy dongó, ha pedig észrevesz a falon egy csápjaival matató százlábút, kitör rajta a pánik. Elsősorban magamról beszélek, de azt hiszem ez a dolog többé-kevésbé általános. Hogy megértsük, mi forog kockán, helyettesítsük be a százlábút egy skorpióval, vagy tenyérnyi méretű óriáspókkal. Szinte biztosra veszem, hogy aki ilyen vendéget tisztel meg az otthonában, tekintet nélkül fajra, nemre vagy politikai hovatartozásra, azonnal riasztja a katasztrófavédelmet.

Az én személyes tragédiám ebben a dologban az, hogy mindig távolabb nézelődöm a szükségesnél. Amikor például éjnek idusán kitámolygok a vécére peslantani, és az előszoba kőpadlóján szembe találom magam egy tán ugyanoda igyekvő százlábúval, nem az jut eszembe, hogy egyszeri, elszigetelt jelenségről, hanem, hogy egy invázió előjátékáról van szó. Innentől pedig a makro- és a mikrovilág között már nincs is különbség, mert lehetetlen nem észrevenni, hogy a napjainkban oly sok gondot okozó migránskérdés százlábúsított változatával kell megbirkóznom. Azt most még nem tudom, hogy ezek a lakásomban életteret keresgélő kis lények mikor szaporodnak el annyira, hogy nyíltan is szembeszállhassanak velem, de biztos vagyok benne: ami késik, az nem múlik.

Ám addig, amíg ez be nem következik, megkeresem Karel Čapek Harc a szalamandrákkal című regényét, és alaposan áttanulmányozom. Hátha találok benne valami hasznos útmutatást.