Majoros SándorÚgy hallottam – vagy tán olvastam –, hogy a régi rómaiak baljós módon viszonyultak a hónap közepéhez, az idushoz. Nem tudom, mire alapozták ezt a rögeszméjüket, de az is közrejátszhatott ebben, hogy i.e. 44-ben egy ilyen idusnapon, egészen pontosan március 15-én gyilkolták meg Julius Caesart, a nagy államférfit, akiről később dicső tettei elismerése jeléül hónapot neveztek el. Kevés történelmi nagyság mondhatja el magáról ugyanezt, mármint hogy hónapot neveznek el róla, de maradjunk inkább az idusnál.
Talán római átok, az idus továbbvitele az, hogy ami ezen a rossz kicsengésű dátumon történt, annak a vége nem lett happy end. Vegyük csak elő, a mi legáltalánosabban ismert idusunkat, 1848 március 15-ét. Köztudott, mekkora reményekkel indult a szabadságharcunk és hogy mi lett a vége. Pedig ha Petőfiék csak egy napot vártak volna, vagy nekikezdenek már 14-én, minden átoktól és rontástól mentesen diadalra vihetik az ügyet. Tény, hogy abban az időben még nem működött olyan hevesen a médiapropaganda, mint manapság, de kötve hiszem, hogy az osztrákok nem fordították ezt az idus dolgot a maguk javára. Például úgy, hogy óriásplakátos vagy sámlirádiós kampánnyal emlékeztették a népet a nagy római vezér idushoz köthető erőszakos halálára, amiből minden fatalista magyar hazafi levonhatta a szükséges következtetéseket.
Most megint idus van, március idusa, de az 1848-as nekihevüléshez képest rengeteget tanultunk. Ezen a napon újabban már nem fogunk bele sorsformáló tevékenységekbe, hanem ünnepelünk. Egészen pontosan: március 15-én az evés, ivás kivételével nem csinálunk semmit. Mert hát számos történelmi példa bizonyítja, hogy a baj megelőzésének ez a legbiztosabb metódusa. Szinte már bánom is, hogy megírtam ezt a jegyzetet.
