Loading...
Ön most itt van:  Home  >  Novella  >  Aktuális téma

Gyerekes ügyek

Szerző:    /  2015-09-08  /  

sivatag_i

A tábor fehér sátorkupolái – mint valami kimeríthetetlen utánpótlással rendelkező, örökkévalóság felé törekvő zarándoksereg – a végeláthatatlan messzeség felé vonulva bukdácsoltak a kopár dombokon. A tábor fölötti hegytetőn, ahonnét elszomorító, ámde kíméletlenül éles képet mutatott az egész tájék, két férfi guggolt egy kihunyófélben lévő tűzrakás mellett. Parázson főzött teát kortyolgattak, miközben nyugodt derűvel a következőképpen beszélgettek:

– Nem nyomoroghatunk itt tovább hontalan menekültekként, népünknek új hazát kell keresnie – mondta az idősebb.

– Már megbocsáss, ó bölcsek bölcse, de milyen reménységünk maradt azok után, hogy országunkat, városainkat a földdel tette egyenlővé a káosz, békében élő hittársaink pedig elfordulnak tőlünk?! Hová mehetnénk ennyi emberrel?

– Azoknak az országába, akik ezt a szörnyűséget nekünk okozták! El kell vennünk a földjeiket, a városaikat, a színes televíziós készülékeiket és az asszonyaikat, hogy jól megbecsteleníthessük őket.

– Mindez nagyon vonzó, ó bölcsek bölcse, csak éppen kivitelezhetetlen. Ezek a népek irdatlan messzeségben élnek tőlünk, és nemcsak színes televíziókkal, hanem fegyverekkel is bőségesen el vannak látva, amelyeket rögvest ellenünk fordítanának, ha megpróbálnánk átkelni a határaikon.

– Ne légy kishitű te forrófejű ifjonc, inkább vond félre szemed elől a homályos látás fátylát! Igaz és való, hogy ezek a távoli országok jól szervezett, magabiztos kormányokkal és intézményekkel dicsekednek, de van egy gyengéjük, amit ha ügyesek vagyunk, ki tudunk ellenük használni.

– Mi lenne ez a gyengeség, ó bölcsek bölcse?

– Egy dolog, melyet ők úgy hívnak média, és amely a televíziós készülékek hajtóanyaga. Ezek az elpuhult, finnyás ízlésű népek naphosszat a televíziós masináik előtt tespednek, és a brazil sorozatokat meg a mosóporreklámokat bámulják. Vezetőik tudják ezt, és a brazil sorozatok közé olyan híradásokat csempésznek, amelyek ezt a valóságtól elrugaszkodott életformát erősítik.

– No de mi hasznunk van nekünk ebből, már megbocsáss, ót te bölcsek bölcse? Hogy tudnánk ezt a fertelmes népszokást a magunk javára fordítani?

– Önmagában sehogy, ez csak eszköz a céljaink felé vezető úton. A számunkra igazán fontos és ígéretes az, ahogy ezek a tunya, de gazdag népek a gyerekeikhez viszonyulnak. A túlzott jólét miatt asszonyaik java része meddő, vagy a karrierépítés nyűge miatt olyan korban próbálkozik a teherbe eséssel, amikor erre a természet rendje szerint kevés esélye marad. Nálunk a nők nem tizenéves korukban hozzák világra az első gyereküket, hanem a harmadik évtizedükön túl, aminek következtében ritkán alakulnak ki két vagy több gyerekes családok. Ennélfogva a gyerek náluk a legnagyobb kincs. Ha elvesztenek egyet, nem úgy vannak vele, mint mi, hogy a csapás ugyan fájdalmas, de mivel még nyolc-tíz Rinaldó szaladgál a ház körül, a veszteség nem dönti romba az életünket. Mi teljesen normális módon viszonyulunk a gyerekeinkhez, szigorúan, kordában tartva neveljük őket, hogy később, felnőtt korukban megfeleljenek majd azoknak a követelményeknek, amelyeket az őseink által ránk hagyott hagyományok tőlük megkövetelnek. Ők viszont agyba-főbe kényeztetik porontyaikat, furcsa vallásként teljesítve ki ezt a számunkra nevetségesen visszás gyerekkultuszt.

– Már megbocsáss, de még mindig nem értem a lényeget: hogyan tudnánk mi ezzel a meggyötört, kisemmizett tömeggel bármit is elérni egy ilyen a magának való, önmaga hamisságába zárkózott, kőgazdag népség ellen?

– Ó te balga ifjú, ki éles szemeddel sem vagy képes meglátni a lényeget! Gondolj csak bele, mit fog tenni ez a nép, ha a mi elgyötört, lerongyolódott, fájdalmas tekintetű gyerekeink hadát meglátja az országhatárai előtt? Melyik katonájuk vetemedik majd arra, hogy puskát, netán gumibotot emelne ezekre az ártatlan jószágokra? Főként úgy, hogy eredendő kíváncsiságukat és nem utolsó sorban a nyomorúságunk láttán érzett kéjes megnyugvásukat túladagolt kábítószerré fokozza majd hű kiszolgálójuk, a média.

– Azt akarod mondani, hogy elég lesz megmutatni nekik a gyerekeinket és be fognak bennünket engedni az országaikba? Nem lesznek ennyire ostobák!

– De még mennyire, hogy azok lesznek! A szenvedő gyerekek látványától még azt a cseppnyi óvatosságukat is feladják, amivel jelen pillanatban rendelkeznek. A gyerekeink tekintetétől megszédülve nem veszik majd észre, hány ezer fiatal, erős férfi lép rá a földjükre, mert önző módon magukból, a saját eltorzult, érzéseikből indulnak ki.

– Azt mondod tehát ó, bölcsek bölcse, hogy a gyerekeinket használjuk ostromlétraként ebben az eljövendő területkövetelő háborúban?

– Pontosan ezt mondom, és nem is alaptalanul: ha kicsit körülnézel a neten, te is látod, mennyire igazam van: a kismacskás képek után a bébifotókra nyomják a legtöbb lájkot. Az lenne tehát a legüdvösebb, ha a gyerekeink kismacskákat cipelve kelnének át a határaikon, de mert annyi macskánk nincsen és ezeket egy ilyen hosszú vándorút során amúgy sem lehet egy helyben tartani, maradjunk csak a gyerekeknél.

– Szavamra mondom, jól beszélsz, ó bölcsek bölcse! A minap, amikor kecskepornóra kerestem a neten, magam is beleszaladtam ilyen statisztikákba. Mi legyen hát az óhajtásod, mikor keljünk útra?

– Minél előbb, de ne mindnyájan, özönvíz szerűen. Ha folyamatosan érkezünk, nem lesz eszmélésük a kábulatból.

– Úgy lesz, ó bölcsek bölcse! Megyek és megosztom a néppel azt a kisvideót, amit nemrég láttam!

– Miféle videóról van szó, te forrófejű?

– Ahová készülődünk, azok készítették: az derül ki belőle, hogy mindenkit szeretettel várnak, mert szükség van ránk az életszínvonaluk fenntartásához. Igaz, hogy a videóban ez már nincs benne, de kilóg mögüle a teveláb.

– Ha ezek a szavak, amelyek a szádról felröppentek, az igaz valóságot követik, nincs is szükségünk haditervre: elvégeznek ők mindent helyettünk.

Tudnivalók a szerzőről

Fiatal perzsa prózaíró, az iráni posztunderground irányzat a GAGADON egyik követője. Művei jobbára szamizdatként jelennek meg. Jelenleg több éves börtönbüntetését tölti. Itt közölt írása a teheráni központi fegyintézet újságjában a SHISOM-ban jelent meg, amelyet egy régi bocskor csomagolóanyagaként csempésztek ki a szabad világba Hossehin barátai.