Loading...
Ön most itt van:  Home  >  Elméleti síkság  >  Esszé  >  Aktuális téma

Emigráció

Szerző:    /  2015-06-10  /  

columbus_i

Tessék mondani, kérdezte tőlem a napokban egy amerikai, miért van az, hogy pakisztáni, német, magyar, mexikói, arab, indonéz meg odanézz, ír meg olvas, portugál és széken ül, orosz, porosz, jó és rossz, algér meg térdig ér, angol, mongol, öngól s ki tudja még hány fajta náció, mind itt szeretne élni Amerikában, ugyanakkor az amerikaiak – úgy isten igazából – nem kívánkoznak sehova.

Mit válaszolhatnék erre?

Egy született portugál, akit az átlagosnál nagyobb kalandvággyal áldott meg a sors, ugyan mi újat találhat hazájában? Ismeri a nyelvet meg a szomszédot – akkor is, ha nem beszél vele, – tudja már, hogy a portugál nők mind egyformák, ha másként is, de mindegyikük ugyanazt akarja. Mi értelme van hát az életnek, ha nem hoz semmi újat?

Gyerünk egy házzal odébb!

A spanyolok egy kicsinyt másként beszélnek, kezdetben nehéz őket megérteni, de később már minden simán megy. Az ember megszokja, hogy kasztanyetta nyekereg a fülébe, hogy a pap nem oltárról prédikál, hanem Gibroltárról, hogy elégedetlenek a gazdagok, a szegények, a baszkok, a katalányok meg a rossz lányok. Egy idő után még a bikaviadal is csak a bika számára marad szokatlan. Mit tehet tehát egy portugál akit nem vonz a szomszéd?

Felfedezi Amerikát!

Mivel az események alakulásában mindig nagy szerepet játszik a természetes ösztön, s a természetes ösztönök egyike a becsvágy, ezért az inka is inkább akart lenni. Inkább ott, mint itt. Már építették is a bárkát, mely hullámok hátán, szelek szárnyán elrepíti őket oda, ahol már ismerik a tüzes vizet, ahol nem áldozatból ölik a bikát, hanem szórakozásból, s ahol nem tehenek járnak túl a bika eszén, hanem torreádorok.

A dolgok menetébe itt szól közbe a véletlen. Mert az merő véletlen volt, hogy még mielőtt az inkák vízre tehették volna bárkájukat, megjelent a Nagy Fehér Ember.

Minek jött?

Itt nincsenek tüzes vizet mérő kocsmák, nincs boszorkányégetés, mulatságot is csak a mayák ismernek majális néven. Hát akkor? Ha nekik nem volt jó ott ahonnan jöttek, akkor ne is feltételezzük, hogy az inkáknak ott jobb lett volna. Az inkák inkább maradtak.

Később aztán jöttek az angolok is, illetve az angoloknak csak egy épelméjű rétege, azok akik Amerikát választották a bitófa helyett. Mert Mr. Smith, a békés londoni polgár, úgy gondolta, ha városa megtisztul a kalandoroktól és útonállóktól, nyugodtabbak lesznek az éjszakái. Talán a felesége is békén hagyja majd. Ő tehát egyetértett azzal, hogy betörőknek és gyilkosoknak Amerikában van a helyük.

És az alvilág?

Most ne Robin Hoodra gondoljunk, aki nagyon jól érezte magát a sherwoodi erdőben, sőt, még Nottinghamban is vitte valamire, hanem az egyszerű bűnözőkre, akik a Towerben egy cseppet sem érezték magukat jól. A cellák ugyanis zsúfoltabbak voltak a tokiói metrónál, szűkebbek Janette szoknyájánál, alacsonyabbak az életszínvonalnál. Nem volt légkondícionálás, színes televízíó és börtönkönyvtár. Az őrök durvák voltak és faragatlanok, megvesztegethetők, mint egy állami hivatalnok. És mindettől függetlenül, a rabok is szívesebben gondoltak a brit világbirodalomra, mint a kötélre. Természetes, hogy mentek hát Amerikába.

Ezzel szemben mi vonzott volna egy navajo indiánt Angliába? Shakespeare éppúgy nem érdekelte, ahogy Gács Ferit sem, a Gőzmalom utcából. A Beatlesék még nem zenéltek és a Tottenham sem játszott még az Angol Kupáért. A Sohóban csak halál volt, nem élet, nem léteztek a klubok, s a Piccadilly Circusnak éppúgy híre-hamva sem volt, mint a Barnum Cirkusznak. Akkor tehát? Ahogy ők mondták: navajónak itt is jó.

Gondolhatunk persze a franciákra is, mert hogy az angolok után ők jöttek szép számmal. Csoda? A hugenotta nem szerette a rántottát, a márki a guillotinet, Yvonne Jean Pault, míg Jean Paul nem szerette, ha baleknak nézik. A Bourbon nem fért össze a skót whiskeyvel, Napoleon ki nem állhatta Szent Ilonát, De Gaulle Petain marsallt, az ínyenc a kusz-kuszt, a szegény ember Rotschildot, Rotschild a nyomort meg a tetveket, Möszjö Picart pedig a folytonosan lerobbanó Citroenjét.

Franciaország nyughatatlan föld volt. Hol a boche-ok jöttek Elzász Lotharingiáért, hol a turisták Mona Lisa szép mosolyáért. Arabok egy falat kenyérért, éhenkórász költők egy kis kultúráért, Szabó Pista a nyugatra távozott feleségéért. Kinek van ilyen helyen nyugalma?

S ugyan mi keresnivalója lett volna itt egy amerikai farmernek? A szőlő megterem Kaliforniában is, a rockfort sajt büdös, a csiga gusztustalan, Sartre túl modern, s az amerikai kukoricapálinkától éppúgy be lehet rúgni, mint a francia konyaktól.

Na és az olaszok?

Hát kérem szépen… Romok alól minden épkézláb ember menekül. Hiszen mi maradt a római birodalomból? A Via Appia? A Fórum? A Colisseum? A jog vagy egy tál spaghetti? Hol van már Néró, Julius, Augustus meg Szeptember cézár? És hol van Ciceró? Talán még makaróni sincs mindig. Velencét lassan tönkreteszi a víz, Rómát a turisták, Nápolyt a szegények, San Remót a táncdalok, Szicíliát a vendetta, Milánót a kommunista polgármester.

Bocaccio már nem mesél, Garibaldi már nem harcol, Mussolini nem szónokol, Modugno nem énekel, Rómeó már nem szereti Júliát, s Roberto inkább Amerikába megy, mint szüleihez Dél-Olaszországba.

Az amerikai viszont nem megy Olaszországba.

Minek menne?

Maffia van Amerikában is. Van ott kérem minden! Spaghetti, confetti, raviola, motorola, lasagna, azanyja, rigatóni, kocsit hazatóni, ide pizza, oda-vizza. Nápolyt látni és meghalni? Ugyan már! Meghalni annak idején Vietnamba ment, ma meg végez vele az adóhivatal. A pápára nem kíváncsi, lévén baptista, a milánói Scala nem vonzza annyira, mint a pestieket a Skála áruház, és egyébként is ott van a Metropolitan. Puccini, Verdi? Na mi kell Angelo? Dante? A pokolba Dantéval.

S talán a németeket nem csábítja Amerika?

Dehogynem!

Hiszen senki sem lehet übermensch a saját hazájában. Miért lenne különb Helmut Hansinál? Vagy azt tetszik gondolni, hogy Hannelore szebb nő mint Gretchen? Esetleg jobb német anya? Vagy azt, hogy Lorelei szebben énekel mint Udo Jürgens? Ugyan már!

Germánia sem az a szerető föld ami hajdan volt. Halottait befogadja, de az élőt kiveti magából. Sőt! Volt idő, amikor a hamburgi Schulmayernek elég volt az útlevél ahhoz, hogy felkeresse San Franciscóban élő sógorát, míg a lipcsei Altbachernek nem csak útlevélre és protekcióra, de határtalan szerencsére is szüksége volt ahhoz, hogy meglátogathassa Kölnben lakó édesanyját. Mercedest, Löwenbrau sört, nemi betegséget Amerikában is lehet kapni, viszont hol talál menedéket az, aki elárulta a Führert?

Mégis, talán elérkeztünk a kivételt erősítő szabályhoz. Németországban ugyanis elég sok amerikai tartózkodik, ráadásul szívesen mennek oda és szeretnek ott lenni. Már hogyne mennének szívesen?! A németek úgy fogadják őket, mint a megszállottak, az autobahnon nincs sebességkorlátozás és szabad a prostítúció. Míg Amerikában elég sokba kerül egy Rolex, addig Németországban néhány márkáért elérhető egy pásztoróra. Végszükség esetére pedig ott van mögötte Amerika, ahova – még ha német feleséggel is, – de bármikor visszatérhet.

Miért mennek az európaiak szívesebben Amerikába, mint fordítva: az amerikaiak Európába?

Ùgy gondolom, az évszázados kultúrális hagyományok miatt. Mert ne is tagadjuk, a kultúrális hagyomány igen gyakran terhes, fárasztó, felesleges nyűg. Az ember nem böföghet társaságban, színházban nem illik bagót rágni, kórházban nem illik betegnek lenni. Európában kinevetnek, ha összekevered Dalit a Valival, Picassót az Igaz Szóval, Balzacot a kávézaccal vagy Dvorzákot a porzsákkal. Amerikában viszont – ha pénzed van, ha nincs, – nyugodtan állíthatod, hogy Bismarck egy karmester volt, Freud álomfejtő tenyérjós, Johann Strauss bajor bolgárkertész, Nobel meg egy díjkoszvető. Még azt is elhíresztelheted, hogy Bovaryné te voltál, nem pedig Flaubert.

Tudnivalók a szerzőről

Bányai Tamás

Többszörösen díjazott, kiváló író.